Vigyázzatok magatokra. Ezek voltak az utolsó szavaim Ewaldnak, amikor átadtam mindent a kezébe, hogy felügyelje a klánt a távollétemben. Nagyon hosszú út állt előttem, és fogalmam sem volt, mikor térek ide vissza, de egy biztos volt, mégpedig, hogy üres kézzel nem jövök haza. Legalább két hétre elengedő elemózsiát és egy nagyobb vizestömlőt pakoltam el a ló nyeregtáskájába indulás előtt, majd miután minden fűtől, s fától elköszöntem, a klán fakapuja nyikorogva kinyílt előttem, én pedig vissza se tekintve átügettem rajta. Még sötétben indultam újra a legutolsó pihenőhelyemtől. Már a napokat sem számoltam, annyi ideje lehetettem úton. Az egész utazás alatt az egyetlen, akivel társaloghattam, az a lovam volt, aki ez idő alatt kiderült, elég jó beszélgetőpartner. Minden ügyes-bajos gondomat meghallgatta, és ráadásul csendben. Nem is vártam el, hogy válaszoljon, de jól esett, hogy valakinek ki tudtam úgy önteni a lelkem, hogy közben ne legyen füle a falaknak. A nap első sugaraival tűnt fel a látóhatáron Nulport városának körvonalai. Messziről elég aprónak tűnt, de ahogy haladtam egyre közelebb, a hangyányi pontok egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. Még sosem jártam ekkora városban, sőt tulajdonképpen városban sem nagyon. Aki Eviran földjén születik, nem mindig adódik meg számára az esély, hogy ilyen építészeti csodákat láthasson, s most ugyan bűntudattal, de hálás voltam az isteneknek, hogy én megtapasztalhattam, milyen is. A város kapuja mellett, a fal mentén sorakozott a kerítés, melyre ki lehetett kötni a lovakat. Már előbb leugrottam róla, így a kantárszárán vezetve irányítottam be az egyik ilyen kampóhoz, és egy egyszerű kötéssel odarögzítettem azt. Megköszöntem az állatnak, amiért idáig sikerült neki elhoznia, megpaskoltam, majd idejének tűnt elveszni a kikötőváros zajában. Elég csak józan paraszti ésszel gondolkozni, miszerint, ha információt szeretnél gyűjteni, arra a lehető legjobb helyek a kocsmák, így addig baktattam, míg fel nem tűnt az épület falán a nyikorgó cégér. A fatábláról már úgy-ahogy lekoptak a betűk így elolvasni se lehetett mi van ráírva, na nem mintha az erősségem lett volna az olvasás. A bentről kiszűrődő zajok és poharak koccanása bőven elég bizonyítékot adott, hogy bizony jó helyen járok. A kilincs ki volt ékelve, hogy lengőajtóként szolgálhasson, talán, az éjszakai részeges alakok miatt, akik, ha nekiesnének az ajtónak, ne törjék be, hanem rögtön a friss levegőn találhassák magukat. Amint betoltam az ajtót és beléptem a szoba melegébe, néhány már bent ülő szempár rám szegeződött. Úgy tűnt, az evirani népek errefelé elég ritkának számítanak. Határozottan a pulthoz léptem, s mielőtt bármit is rendeltem volna, rögvest elém állt a csapos. - Mit kér? – kérdezte tőlem morcosan. Alig indult el még csak a nap már most rossz kedvében találtam, mi lesz itt később. Azelőtt, hogy válaszolhattam volna, hátrafordult a mellette álló másik csaposhoz. – Hol van az új lány? Már megint késik? – válaszul pedig csak egy hümmögéssel kísért vállvonást kapott a társától. Aztán újra felém fordult. - Egy aranyszarvast keresek – feleltem neki nem köntörfalazva. A jóslat szerint Deedra egy aranyszarvassal barátkozott egy vörös mezőn. Talán ez valami fedőnév lehetett, így megkockáztattam az esetleges nekem támadást, ha rátapintanék egy lehetséges rejtett gyengepontra. A férfi egy ideig bámult értetlen fejjel, majd legnagyobb meglepettségemben kitört belőle a nevetés. - Ember, minek nézi az ittenieket? Ha létezne is aranyszarvas, itt senkinek sem lenne – szinte fulladozott a nevetéstől, de az én arcom teljesen komor maradt. Egyenest a tekintetét kerestem, hátha végre észreveszi, hogy nem vagyok valami vicces kedvemben, ami nem sokkal később be is következett, és néhány köhintéssel elszorította a röhögőgörcsét. – Egyetlen aranyszarvas van itt a városban, még pedig az Arienthe család címerében. Vörös mezőn álló aranyszarvas. Más nincs – fintorodott el a férfi. – Most pedig, ha nem rendel semmit, legyen szíves arrébb… - Hol van ez az Arienthe család? – vágtam közben hirtelen. Pont erről szólt a boszorka jóslata. Az idegességtől elborult az elmém, és éreztem, hogy ha a csapos most azonnal nem mondja el, átmászok a pulton és addig fojtogatom, míg ki nem nyögi. Feltűnhetett a szememben a teljes elszántság, amire felhúzta a szemöldökét. – A város fala mentén kell végig menni, hamarosan feltűnik majd a kúria. – Gyorsan elmotyogtam egy köszönömöt, és azonnal sarkon fordultam. A lábaim vinni kezdtek, és az egyre gyűlő reggeli emberseregben úgy cikáztam, ahogy csak bírtam, de volt, amikor úgy löktem fel véletlenül néhányukat, mert az istenekért sem akartak elkerülni az utamból. Pont az egyik ilyen öregurat rántottam fel a földről sűrű bocsánatok közepette, amikor a gyors, eredeti irányba fordulásommal a mellkasomnak vágódott egy alacsony termet. Amint a testeink összeértek, egy apró szikra villant fel kettőnk között, de alig egy pillanat alatt el is tűnt. Értetlenül néztem le rá, s rám pedig egy fiatal, nagyon hosszú hajú lány pislogott vissza, aki úgy lihegett, mintha több ezer mérföldet futott volna le. Az arcát figyeltem. Annyira ismerős volt, mintha… mintha már láttam volna őt, sőt, mintha hirtelen azt kezdtem volna érezni, hogy ismerem őt. Nagyokat pislogva, kissé eltátott szájjal meredtem rá, amit észre is vett. – Ne haragudjon – szólt hozzám, nekem pedig végigfutott a hátamon a hideg. Én tényleg ismerem ezt a lányt valahonnan. Az arcából ítélve, amint rám nézett, döbbenetes módon ugyanazok az érzések mutatkoztak ki, mint nekem. Tehát ő is felismert valahonnan. – Nem… nem akartam Önnek menni – tette hozzá. - Semmi… baj - nehezemre estek a szavak. A fejem sajogni kezdett. Annyira megakasztott a látványa, a meglepődöttség, hogy egyszeriben nem tudtam többet szólni. – Jól érzi magát? – a hangjában aggodalom csengett, én pedig továbbra is kigúvadt szemekkel pislogtam rá. – Ha… ha gondolja jöjjön el hozzánk a Vörös Szirénbe, innen nincs messze. Szívesen segítek, de nagyon elkések a munkából, és ebben a hónapban már elégszer késtem el – szabadkozott nekem. Annyira könnyed volt, és nyitott. Az istenekre, mégis ki vagy te?! - Nekem… mennem kell, de köszönöm a meghívást – válaszoltam végül neki, mikorra is sikerült annyira összeszednem magamat, hogy bármilyen szót is kitudjak magamból sajtolni. – De szerintem is sietnie kéne, a pultos már most mérgesnek tűnt – A lány arcát még nagyobb aggodalom, s most már a félelem is elöntötte. Sietősen megköszönte a figyelmeztetést, majd kitért a testem elől, és rohanni kezdett a tavernába. Végig követtem őt a tekintetemmel, míg el nem tűnt a sarkon. A kezeim önként mozogva a mellkasomra kerültek, pont oda, ahol összeértünk. Újra kirázott a hideg. Minden erőmet összeszedve, hogy ne fussak inkább utána megkérdezni, hogy mégis kicsoda ő, és miért érzem azt, hogy mi már ismerjük egymást, megindultam a város kapuja felé. Az utcán egyre több lett az ember, és muszáj volt kijutnom mielőbb innen, hogy végre elindulhassak a pultostól kapott útvonalon. Alig telt el egy kis idő, amikor a fák között feltűnt a kúria tornya. Egészen a kerítéséig ültem a lovon, majd a kapujában leugrottam róla, és az egyik fához kötöttem őt ki. A vaskapun ott díszelgett a bizonyos címer. Vöröslő mezőben aranyszarvas. Egy nagyobb sóhaj tört fel belőlem. Végre itt vagyok. Nem tudhattam mi fog itt rám várni, vagy éppen kicsoda. Lehet Deedra most is itt van? Vagy csak itt volt, és már megtörtént a baj? Bármi történhetett, az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy ez a legerősebb nyom, amin továbbmehetek. Végigsétáltam a kertben, és megálltam a vaskos faajtó előtt. Belendítettem a jobb karomat, és ökölbe szorított kézzel belevertem egy párat ritmusosan. Az ajtó egyik szárnya pár másodperccel később kitárult, és egy férfi lépett a látóteremben. - Miben segíthetek? – kérdezte tőlem dörmögő hangján, teljes testével elállta a hátul előtáruló látványt. - A ház urához jöttem – feleltem neki. - A ház ura, Arienthe kisasszony – szűrte ki a fogai közül az ember, és összefonta maga előtt a karjait. – Most nincs itthon, így nem engedhetem be. Jöjjön vissza később. - Nem érti a helyzetet – mondtam, s én is keresztbe fontam a mellkasom előtt a kezeimet. – Nekem sürgősen kell vele beszélnem, így, ha nem bánja, de megvárnám most itt – erősködtem. Innen egy tapodtat sem voltam hajlandó megmozdulni, amíg meg nem tudtam, hol a lányom. Ha kell, egész nap itt fogom róni a köröket a kertben akár, de hogy engem innen most elküldjön, arról szó sem lehetett.
ólintottam a szavaira, legalább mindenki tudta, mi a dolga. - Jó éjt, Thora kedves. Még követtem a tekintetemmel, ahogy eltűnt az ajtó mögött. Hallottam a puha lépteit elhalni a lépcsőn, csak ekkor rogyott meg enyhén a hátam. Amikor senki se látta. Ha Thorának mágia csörgedezik az ereiben, márpedig úgy néz ki, nagyon is, akkor egy újabb okvetlen probléma, aminek rám hárul a megoldása. Túl sűrű volt ez a nap. Fáradtan simítottam meg az arcom, és még egyszer kinéztem a függöny rései mögül, a hideg és komor éjszakába. Ideje lepihennem, reménykedve, hogy a rémálmok elkerülnek. Még mielőtt álomra hajtottam volna a fejem, megírtam a levelet a fogadósnak. Úgy, ahogy mindig: ellentmondást nem tűrően mégis hallatlanul finoman és illedelmesen. Thorának holnap csak be kell jelentkeznie nála. Lepecsételtem, és az ágyból kirángatott futárral küldtem el. S amikor párnára hajtottam a fejem, már későre járt. Ám valami azt súgta, egy vészmadár néma károgása a szoba sötétjében, hogy a mai nap csak a bonyodalmak kezdete volt. A bevezetés, s még hol marad a tetőpont?
Lefagyott a mosoly az arcomról Edellyn teljesen komor válaszára és ábrázatára. Tényleg komolyan gondolta ezeket. De hát, hogy lennék én mágiahasználó? Ő mondta, bárki lehet, aki tanulni akarná, de én soha nem akartam. Bennem ezek után mégis, hogy leledzik az egész? Magam elé meredtem ahogy beszélt hozzám ezekkel a gondolatokkal eljátszadozva az elmém egy olyan részén, ami próbált visszaemlékezni mindazon jelenésekre, ami utalhat arra, hogy… lehet előbb kellene visszamennem Caldenbe, mint gondoltam? Biztos van olyan hely, vagy személy, aki további válaszokat tudna nyújtani, ha más nem, mint az édesanyám. - Rendben – válaszoltam elhalt hangon Edellynnek. – Akkor… akkor majd holnap reggel elmegyek a fogadóba amint mondtál és bejelentkezek a munkára – közöltem vele a terveimet. Muszáj volt előbb elmenni oda, hogy ne akkor és ott szembesüljön a tulaj velem, főleg, ha van valami speciális munkaruha, amit elvár a dolgozóitól. Felálltam a székről és az ajtó felé vettem az irányt. Még utoljára rápillantottam a hajóra a kandalló felett. Ki gondolta volna, hogy egy több évtizede kézzel készített apró hajómakett fog rávilágítani az énem egy olyan részére, ami bizonyára sokkal több kaput fog megnyitni előttem a világban, mint azt álmodni is mertem. Kitártam az ajtót, és visszafordultam Edellynhez. – További jó éjszakát – búcsúztam el, majd ahogy idejöttem, olyan csendesen csuktam be magam mögött az ajtót. Amint kiléptem a hűvös folyosóra, éreztem miként a fáradtság az uralma alá gyűrt. Szükségem volt egy kiadós alvásra, hiszen holnaptól kezdve új élet indul, aminek a végén talán egy talán olyan fog várni, amire mindig is vágytam.
hora nevetée betöltötte az ebédlőt, ám nekem az arcom meg se rezdült. - Szerinted viccelek? - kérdeztem, enyhén felvonva a szemöldököm. - A mágia sose volt humor tárgya, és ezután se az. Valóban gyerekként viselkedett. Hiszen alig nőtt ki a tojáshéjból. Pechére, ma egyáltalán nem voltam vicces kedvemben. - Tulajdonképpen bárkiből válhat mágiahasználó, aki érdeklődik s hajlandó kitanulni. Tény, vannak olyanok, akikben kódolva van, ők könnyebben boldogulnak. Ám - sóhajtottam fel halkan - egyelőre most a munkádra koncentrálj, viszont erről még beszélni fogunk egy alkalmasabb időpontban, egy alkalmasabb helyen Thora kedves. Kimerült voltam, leginkább szellemileg, és semmi kedvem se volt még jobban belefolyni mindebbe. Tulajdonképpen mibe is? Igen, ez volt az első kérdés, ami válaszra várt. Ám egyelőre nem akartam mást, csak aludni, s megszabaulni végre a baljós gondolatoktól. Holnap ráértem foglalkozni vele, és addig a lánynak is volt ideje megemészteni a hallottakat. Talán másnap virradóra nem is fogja már ennyire nevetségesnek találni.
Egy ideig még álltam a nő tekintetét, aztán mintha valamiféle kis ördög belém bújt, nevetésbe fakadtam ki. - Mégis… - próbáltam kinyögni a szavaimat, de a hirtelen röhögőgörcs miatt aligha ment. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy a semmiből kezdve elkezdtem varázsolni? – az eddig köhögésig fajult nevetésemet sikeresen vissza tudtam folytatni egy megmerevedett sokká. Mi van, ha tényleg így van? Elég sok minden történt, főleg az utóbbi időben, ami egész jól megmagyarázná a nő által felhozott érvelését. De én úgy tudtam, hogy varázslók csak ezekben a családokban születnek. Az én családomnak köze nincs a mágiához. Vagy legalábbis akkor az egész életemet hazugságban töltöttem eddig, ha valamit eltitkoltak előlem. De édesanyám mindig mindent elmondott nekem, nem hiszem, hogy egy ilyen horderejű dolgot eltussolt volna. - Az lehetetlen – mosolyodtam el a nő felé. Egyszerűen nem tudtam elhinni a dolgot. – Én, mint varázshasználó? – tettem szét a karjaimat. – Az éneklésen kívül semmihez sem értek.
ehát amit Aiken mesélt, valóban nem badarság. Nem is az a különös, hogy amit látott, megtörtént, hanem az, hogy valóban látta. Drest. A név, ami túl sokszor hangzott már el az este alatt, és amit legszívesebben örökre elfelednék. - Igen, Aiken mesélte - feleltem, megtalálva a hangom. - Drest - szinte undorodtam a hangomtól, ahogy kiejtettem - egy jelentős személy volt az életében. Ám a látomások csalókák, még akkor is, ha mágia szövi át őket - pillantottam jelentőségteljesen a lányra. - Mert ugyan hogy máshogy lennél képes látni a múltat egyetlen érintés végett? - tettem fel a költői kérdést, mert bár még nem voltam biztos a kijelentésembe, ezúttal engedtem a megérzéseimnek, amik ritkán vittek tévútra. Érdekes, nagyon érdekes. Fel kell ütnöm a régi könyveimet, le kell porolnom a tekercseim, hiszen már rég nem volt dolgom hasonlóval. - Meglehet kedves Thora, több van benned, mint egyszerű felszolgáló-inasban.
Csendesen, a nőre meredve hallgattam végig a hajó készítésének a történetét. Tehát az apja készítette, de se nem cáfolta, se nem igazolta, hogy őt láttam a nem is tudom minek mondható dologban. Az apa szóra én is visszakalandoztam az időben. Nagyon hiányzott. Borzasztóan. Magam előtt láttam a barna haját, amit mindig a tarkója vonalában kötött össze, mert sose szerette, ha a szemébe omlik, a szakállát, mely keretet szabott a széles állának, és a zöld szemei, amik mindegy egyes alkalommal felcsillantak, ha engem vagy édesanyámat meglátták. Lassan több, mint két évtizede, hogy nincs velünk, szinte már csak egy kósza emlék, mintsem napi gondolat nekem. De a szülinapján mindig gyújtottam mécsest, és néha napján, főleg, amikor nagyon gyengének vagy elveszettnek éreztem magam, rá gondoltam és édesanyámra, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik kettőjüknek, mégha Calden legszegényebb negyedébe is születtem, és ezzel néha erősen kétes volt a családunk megélhetése. A visszaemlékezésből Edellyn szavai ráztak vissza. Úgy tűnt, végre ő az első, aki magyarázatot tud nekem adni az elmúlt hónapok furcsa történéseire, és ki tudja mennyi volt még, amire nem is emlékszem már, vagy nem is tudtam róla, hogy megtörtént. - Az utóbbi időben? Egyszer, de az sem ilyen volt – kezdtem bele a válaszadásba. – Teljesen más volt tulajdonképpen – elsétáltam a kandallótól és leültem az ebédlő asztal egyik székére. Összekulcsoltam a kezeimet az ölemben, próbáltam őket melegen tartani. – Lehet, hogy már tudsz róla, lehet Aiken mesélt már róla, bár ki tudja – próbáltam először puhatolózni. Fogalmam sem volt róla, hogy ez mennyire fontos információ lehet itt Nulportban. – De az inkább álom volt, mintsem vízió. Egy hajót láttam fekete vitorlákkal, benne egy elpusztul démonnal. Aiken úgy tűnt eléggé a szívére vette. Valamiféle Drestet emlegetett hozzá.
s megkötetett. A tinta megszáradt, és bár a szavak elszálltak, feledésbe nem merültek. Még ma este megírom a levelet a hely tulajának. - Két nap múlva kezdhetsz is - mondtam, ezzel pontot téve a téma végére. Ismertem a tulajt, ő is ismert engem, így nem volt kérdés, megteszi, amit kérek tőle. Még pár pillanatig követtem a tekintetemmel, ahogy a fal mentén sétált, majd úgy döntöttem, magára hagyom. Sűrű nap volt, szinte zsongott a fejem, és szerettem volna visszavonulni. Amikor kimondta az első mondatot, nem igazán figyeltem. Nem igazán érdekelt. "Egy férfit láttam. Egy irreálisan kerek anyajeggyel a szemöldöke felett, ahogy ezen a hajón ügyködik." Ekkor hirtelen fordultam felé, s rámeredtem. Nem akartam hinni a fülemnek. Sikerült úrrá lennem a hirtelen meglepettségemen, és megsimítva szoknyám fordrait kimérten odasétáltam hozzá, és magam is ránéztem a hajómodellre. A Viharboszorkány makettje. - Apám sokat álmodozott arról, hogy egyszer teljes életnagyságban is megépítetti - mondtam végül, és az emlékek morzsáival együtt peregtek a szavak a számból, lágyan és halkan, ahogy a tűz nyaldosta a hasábokat a kandallóban. - Órákat, heteket, hónapokat, sőt, talán egy egész évet töltött felette görnyedve - s szinte láttam magam előtt az alakját. Az arcát, a kemény vonásokat, az anyajegyet a szemöldöke felett. - Álmodott arról, hogy ezzel szeli majd a tengert. Tökéletesre tervezte, áramvonalasra és sebesre. Kár, hogy sose volt elég pénze a kivitelezésre - azt már nem tettem hozzá, hogy éppen most épül a kikötőben. Ugyanis én nem csak álmodozok, hanem cselekszem is. Nyeltem egyet, és a lányra sandítottam, és eltemettem az emlékeket. Mint foszlányfelhők, amik tovatűnnek a hold előtt. Irreális, hogy ezt tudja. Hiszen most ismerkedtünk meg. Az a belső megérzés... - Thora, nem vagy bolond - mondtam végül, megkomolyodott hangon. - Egyáltalán nem. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy épebb nem is lehetnél. Mond, máskor is volt már ilyen víziód?
Az ujjaimat markolászva figyeltem Edellynt. Most tényleg azt hitte, hogy ha leállok a kémkedéssel, akkor a világnak szétkürtölöm, amit hallottam? Szerintem csak olyanokat fogok hallani, amik neki lesznek fontosak, nem nekem. - Én is így gondoltam – fogtam rövidre a választ. Kiéreztem a fenyegetést a hangjából, és már annyira tisztában voltam Edellynnel kapcsolatban, hogy nem fogom magam biztonságban érezni, ha megtöröm az ígéretem és a szavam. – Rendben, elfogadom az ajánlatot – tettem hozzá még. Tovább indultam az ebédlőben a fal mentén. Lassan, komótosan, nézelődve sétáltam egészen az óriási kandallóig, ami a terem fő pontjának számított. Gigantikus méretre építették, a benne lévő tűz szinte egymagában be tudta volna világítani a fél szobát. Egy kicsit elidőztem a kandalló tetején elhelyezett díszeken. A párkány két szélén egy-egy váza ült benne friss virágokkal. Feltételeztem, hogy a személyzet naponta cseréli, hogy még véletlenül se legyen benne egy kósza elszáradt virág. Ahogy a tekintetem haladt egyre befelé a tárgyakon, megakadt a szemem egy csodálatos, valószínűleg kézileg faragott hajó maketten. Aprólékosan kidolgozott volt, szinte már teljesen élethű. Közelebb léptem hozzá, és valami belső inger azt súgta, hogy érintsem meg. Érintsem meg a tökéletesen megmunkált fát, az árbocon csüngő anyagvitorlát. De ahogy hozzáért az ujjam hegye, valami történt. Olyan volt, mint abban a mesében, amit édesanyám olvasott fel kiskoromban a fiatal lányról, aki hozzáért az ujjbegyével a rokka tűjének hegyéhez és álomba zuhant. Én is úgy éreztem magam. Mintha álmodnék. Egy idősebb férfi asztalra görnyedő háta mögött álltam. Annyira dolgozott valamin, de a teste folyamat kitakarta. Az a kevés fény, amit a gyertya okozott nem segített a látásban, de úgy tűnt, neki bőven elég volt ahhoz, hogy zavartalanul dolgozhasson. Aztán egy hang kiáltott a hátam mögül, mire a férfi felém fordult. Arcán már mutatkoztak az öregedés ráncai, de a legfeltűnőbb az anyajegy volt az arcán. Pont a szemöldöke felett, tökéletes körformájú, sötétbarna anyajegy. A férfi a hang hatására elmosolyodott, felállt az asztaltól és elsétált mellettem. Az asztalon pedig ott volt a hajó. Még nagyon kezdetleges állapotban, de ott volt készülőben, hogy ha befejeződik, akkor a kandallóra kerülhessen Edellyn ebédlőjében. Összeszorítottam a szemeimet, és mikor újra kinyitottam, a tűz előtt álltam. Csend volt, csak a lángok pattogását lehetett hallani. A nő felé fordultam. - Most lehet, hogy bolondnak fogsz tartani – kezdtem bele halkan. Lehet jobb lett volna, ha inkább el se mondom neki mi történt. De a kíváncsiság erősebb volt, mint valaha, és ki, ha nem Edellyn tudta volna elmesélni a hajó származását, elvégre az ő tulajdona. De ki tudja, lehet csak valami vásáron vette. – Tudod ki csinálta ezt? – mutattam fel a hajóra. – Nem tudom hogyan, de… egy férfit láttam. Egy irreálisan kerek anyajeggyel a szemöldöke felett, ahogy ezen a hajón ügyködik. Lehet, hogy csak képzelődöm, de – megindultak belőlem a szavak, de rájöttem, hogy vissza kell fognom magam. – hagyjuk. Szerintem fáradt vagyok, és már csak tényleg képzelődöm.
válaszát hallva megengedtem magamnak egy elégedett mosolyt. Mintha mi se történt volna. Hah. Oh drágám, mintha eddig erre lett volna példa... Sebaj, a feltétel az feltétel, még ha elrugaszkodott is. - Ahogy kívánod - bólintottam. - Amennyiben kiszállsz, valóban olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Mert akkor valóban nem történt semmi. Ez a beszélgetés, s a később hallottak mind semmisé válnak. Remélem érted, mire gondolok - húztam formális mosolyra az ajkam. Tulajdonképpen tényleg így van. Hiszen nem beszélhet az elhangzottakról senkinek, nem ecsetelheti, hogy miket tudott meg, és még a gondolatát is el kell felejtenie, hogy valaha is ilyet kértem tőle. Volt már, aki ezt képtelen volt teljesíteni, és kénytelen voltam Lucas gondjaira bízni. Valahogy őszintén reméltem, ő nem fog ebbe a hibába esni, hiszen még valóban előtte volt az élet. Amennyiben betartja az alku ráeső részét, boldog élete lesz Nulportban. Amennyiben nem... Nos, a szívemre vettem volna, ha erre sor kerülne. Lucasnak amúgy is van elég dolga mostanság.
Halkan hümmögtem egyet a szoborra tett megjegyzésén. Hallottam már El’Alore-ról, állítólag mágusok lakják amióta csak világ a világ, de sosem foglalkoztatott az a hely különösebben. Ha csak mágusoknak engedélyezett a belépés oda, akkor én, mint valami földi halandó mégis miért jutna el bármikor oda. Az már más kérdés, hogy Edellyn hogy szerezte meg így ezt a műalkotást, de tulajdonképpen, ez sem érdekelt annyira. Gyönyörű volt, fenséges, és jól illett az ebédlőbe. Felé fordultam, amikor a nő ecsetelni kezdte az üzlet rám eső felét. Tehát kémkedni kellene neki annak fejében, hogy ott dolgozhatok. Úgy tűnt, Edellyn keze még mélyebbre nyúl a város életében, mint gondoltam. Ki tudja én hányadik madárkája lennék, aki minden pletykafoszlányt, vagy épp nagyon fontos információt juttatna el hozzá, amiből ő csak még erősebbé válik és még inkább bebiztosítja a talajt maga alatt. S bár ha lenne garantált, biztos hátterem, élből elutasítanám, mert a pletykákon és az álhíreken való csámcsogás a lehető legundorítóbb dolog szerintem, de sajnos nem ez a helyzet. - Rendben – feleltem neki a hosszú tanakodás után. – De csak egy feltétellel. Bármikor kiszállhatok úgy, mintha mi sem történt volna – tettem hozzá utalva, miszerint nem kívánkozom ezt sokáig csinálni. A legjobb szerencsével amint lesz elég pénzem ezáltal saját szobát bérelni, és a saját lábaimon megmaradni, rögtön kilépek ebből a kémkedésből.
//
