- És a kisgyerekeké is – teszem hozzá sűrűn bólogatva, hogy alátámasszam Ronan meséjét. – El se tudnád mit művelt a legutóbb egy testvérpárral – arcomra rémület és undor keverékét színlelem. – Napokig egy ketrecben tartotta őket, és csak hizlalta őket sütikkel és cukorkákkal, mellékesen az én receptjeim alapján, hogy aztán felfalhassa őket jókedvűen – kezemet a mellkasomra helyezem, mély sóhajt török fel a tüdőmből, hogy minél hitelesebb lehessek. – Szegény párák az utolsó időben menekültek csak meg – rázom a fejemet szomorú képet vágva. Aztán a tekintetem Ronanre villan, és felnevetek. – Jaj, hát úgy imádom ezeket a meséket. Annyi mindent összetudnak hordani a rettegő emberek, hogy csak na. Nevetésem rögtön elfojtódik, amint Ronan jelez a süteményeimről. Hirtelen kikerekedik a szemem és a szám elé kapom a kezem. - A narancsos bukta! – kiáltok fel aggódva, és mint akit ágyúból lőnének ki, pattanok fel az asztaltól. Fejvesztve rohanok végig az asztalok között, hogy minél előbb beérjek a konyhába. Már a kötényből kapom ki a kendőmet az ajtót nyitva, hogyha esetleg elégettem volna a fenébe, legyen mivel kilegyeznem a fekete füstöt a szobából, de a hatalmas kő esik le csak a szívemről, amint bent megcsap a bukta isteni illata, és bekukkantva a kemence vasajtaján kialakított kis lyukon át, gyönyörű aranybarnára sült kis péksütemények gőzölögnek a szemeim előtt. Seperc alatt kikapdosom őket a kemence melletti pultra, hogy kellően hűljenek, de egy üres tányérra csak kiszedek két darabot, egyet-egyet a két vendégemnek. Mielőtt azonban visszamennék hozzájuk, behelyezem a következő adag, Ronan által áhítozott tucat pogácsát. - Nagyon forró, óvatosan – figyelmeztetem őket kedvesen az asztalra helyezve a tányért, és helyet foglalok újra a székre. Aztán Ronan felé fordulok. – Na, ne csináld, nem azért hoztam ki a buktát, hogy most csak úgy itt hagyj minket – grimaszolok rá mímelt dühösséggel, de a vonásaim rögvest kisimulnak és csak mosoly kúszik az arcomra. – Ylore nagyon nagy ahhoz, hogy megkeresd. Tű a szénakazalban. Majd visszatér, biztos nem fog az egyik sikátorban aludni – nevetek fel a lehetetlenen. – Addig élvezd e csodás úrfi további társaságát – mutatok tenyérrel Folrandír felé -, meg az enyémet is, ha már ennyi mindent megteszek értetek, hogy tele legyen a hasatok – rázom meg a fejemet.
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Márc. 21, 2022 2:12 pm
-Volt miért aggódnod aznap este. Csoda, hogy nem véreztél el... Elhúzza picit a száját, és tekintete a fogadós hölgy, és Fol között járkál. Nem egészen biztos benne mit kéne most tennie, vagy mondania, pedig látja, hogy az ifjú elf tényleg nagyon gyötrődik. Sokszor érezte magát ő is...de őt sem igazán tudta senki megvigasztalni soha. Ez egy ilyen helyzet úgy tűnik. -Ő bizony. A holtak erdejének híres boszorkánya, mérgek kikeverője, és a pockok réme. Halkan sóhajt egyet, és mosolyogva húzza le a söre utolsó kortyait. -Úgy húsz éve élt egyedül az erdőben. Én pedig minden este otthon kuksoltam, a kontinens másik felén, a sors mégis összehozott minket, szóval ne aggódj, semmi sem reménytelen. Főleg egy hatalmas elf varázslónak. Rákacsint, majd Ystrid-re pillant, jelezve, hogy ha kész van az a süti, lehet most lenne itt az ideje. Mondjuk meglepő, hogy ezek szerint Bronn robotol a konyhában de hát....akadnak tehetséges férfi szakácsok is. -Lehet jobb lesz, ha megkeresem őt. Köszönöm az italt barátom, és próbálj nem túl sok szívet összetörni az új kabátodban.
Nem az lepett meg, hogy Ron kapcsolatban van. Mármint láttam meztelenül és megértettem azt, hogyha valakinek ő kellett… én sem vetettem volna meg nyilván, ha nem pusztán baráti szándékok kötöttek volna hozzá. Inkább csak máris érdekelni kezdett, hogy ki az a nőszemély, aki olyan kemény kezű, hogy a fürdőházba parancsolta őt. Lássuk be, ez határozottan érdekesebb téma volt, mint a Pókmalaccal, vagy Csip-csippel, vagy Rilrionnal történt semmim. Az istenek szerelmére, az a bárd azt sem tudja már rég ki vagyok. – Hát, akkor biztosan örülni fog, hogy ilyen szép, friss gúnyában láthat viszont. – Vigyorodtam el és megpaskoltam Ron karját. Az persze egy kicsit meglepett, hogy már mesélt róla. A legutóbbi találkozásunkkor egy közepes mértékű, ám annál fájdalmasabb sérülést szenvedtem el, aminek a nyomait végül Alorában sikerült végleg eltűntetni. – Nem emlékszem rá, de talán a fájdalomcsillapításra használt erős szesz ködösíti el… – Vontam vállat, majd Ront utánozva én is belekortyoltam az italomba. Kár is lett volna tagadni ez a nap egyre érdekesebb volt. Nem csak azért, mert az életemre akartak törni, hanem láttam egy érett – jóképű – férfit pucéran és még egy kis pletykához is jutottam. Na, nem voltam olyan kíváncsiskodó, mint az idős hölgyemények a nulporti piactéren, de azért ha egy barátomról volt szó, szívesen vettem a boldogságáról szóló híreket. Aztán megint Rilrion lett a téma. Ettől kicsit összeszorult a gyomrom… nem értem miért. Nem kellett volna. Majd’ egy esztendő eltelt azóta, hogy találkoztunk volna, de neki köszönhetően még a finom ételhez is alig tudtam nyúlni. Inkább csak piszkáltam az elém rakott ételt, aminek édes illata éppenséggel csábítónak sem tűnt. – Azt hiszem, nem is vágyom nagyobb figyelemre. – Vontam vállat és a korsót piszkáltam, mert nem akartam egyikük szemébe sem nézni. Még mindig iszonyatosan kellemetlenül éreztem magam tőle… bár a disznóölelgetés legalább vicces volt. De ahogy nevettem rajta, csak rájöttem, mennyire hiányzik. Ez pedig határozottan nem volt jó, hiszen én azt már egyszer lezártam magamban. Nyilván túl sokszor került szóba. – Wynva? Ő az asszony? – kérdeztem aztán kicsit rekedten és hogy a rosszullétemet titkoljam, megint ittam a sörből. Nem igazán szerettem volna visszatérni erre a bárd témára. Pont elég ostobának tűnhettem már így is, hogy egyáltalán elmeséltem Ronnak, hogy… milyen szerencsétlen voltam. – Szívesen megismerném. – Tettem hozzá.
- Ne kérj elnézést – rázom meg a fejem lágyan. – Még inkább nevettél volna, ha élőbe látod, mint naaagyon sokan az ünnepségen – összepréselem az ajkaimat, hogy ne nevessek fel. Aztán elkomorodik a tekintetem. – No, nem szabad ilyeneket mondani – dorgálom meg kedvesen. – Annyian élnek itt Tulveronon, akik biztosan nagyobb figyelmet fordítanának rád, mint ez a Csip-csip uraság. Őt hagyd meg a malacnak – kacsintok egyet, bíztatva rá, hogy inkább ne is gondoljon a férfira többet. Látva Ronan étvágyát, elnézésüket kérem, és felállok az asztaltól. A konyhába futok, hogy leellenőrizzem minden rendben van-e a narancsos buktával s miután megkönnyebbülten nyugtázom, hogy még nem szénfekete, a kemencével szemben lévő gyúró asztalra fordítom a tekintetemet, aminek sarkában a már elkészült, de még a hűlés fázisában lévő sütemények várakoztak az eladásra. Egy üres agyagtányért veszek magamhoz, beleteszek még két túrós derelyét, és visszatérek a vendégeim asztalához. A két süteményt irányzottan Ronan elé helyezem, majd megpaskolom a vállát mielőtt leülnék. – Van még, ahonnan ez jött – mosolygok rá melegen. A férfi kérdez tőlem én nekem pedig halványan megemelkedik a szemöldököm. – Én ma még nem láttam – vonok vállat.
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Márc. 07, 2022 7:29 pm
Mosolyogva megrázza a fejét. Szinte már aranyos, mennyire tart tőle, hogy újra találkoznak, de emiatt nem kell aggódnia. Ha Ystrid azt mondja, nem fog idejönni, akkor az biztos így is van. Itt legalábbis ez így működik. Szétnéz asztaltársasága két tagja közt. Elhúzza a száját a kérdésre, és mielőtt felelne még vet egy kérdő pillantást az elf fiúra, hisz miért olyan meglepő, hogy van valaki vele kapcsolatban, kit mint az asszonyát emlegetnek? Leszámítva persze a rossz modorát, a horkolását, és hullabűzt. Meg azt, hogy általában nincs egy petákja sem, és kétes hírű alakokkal barátkozik, és ránézésre megállapítható róla, hogy félszerzet...de ezeket leszámítva... -Ő zavart el a fürdőbe. Levadásztunk ketten valami különösen gusztustalan szörnyet. Amikor leszúrtam rám ömlöttek a belei, mint egy rothadt dinnyének, és azt mondta nem mehetek a fogadó közelébe, amíg nem tisztálkodtam. Aztán elégették a ruháim és...azt hiszem ennyi a történet. Halkan sóhajt egyet, és aztán fordul vissza Fol felé. -Egyébként meséltem is róla, akkortájt ismertem meg, mikor először összefutottam veled...bár, nem csodálom, hogy nem emlékszel, épp akkor foltoztak össze. Aztán picit lesüllyed a székben, fejét is lehajtja, és némán a szájához emeli a kupát. Egy halk morgással adja csak a fogadós hölgy tudtára, hogy tökéletesen tudatában van annak, hogy igaza van. Senki sem fog emlékezni a szörnyre amit megölt, sem a lovagra, akit kicselezett, de arra, hogy félpucéran kellett végigsétálnia a városon...ha létezik pikáns Ylore-i éjszakák című kódex, lehet belekerül a következő kiadásba. -Ó, a városban van még...és ébredt már rosszabb mellett is. bármibe le merném fogadni, hogy dalt is költött róla...a lényeg, hogy nem olyan szemérmes, mint a legtöbb normális népség. Néha nem is értem miért utazom vele bár...az a bárd szinte bárkit képes rádumálni bármire, így talán nem olyan meglepő. Ő nem fogja vissza magát, fogait úgy mélyeszti bele az elé rakott ételbe, mint egy farkas egy szerencsétlenül járt őz húsába. Igencsak megéhezett a sok rohangálásban ma. Alkarjával megtörli a száját, mikor mindent elpusztított maga előtt, majd mintha mi sem történt volna dől hátra. -Egyébként, Wynva hazaért már?
A női társaság még mindig feszengést okozott. A kezét megérinteni nem is mertem, hiába nyújtottam felé. Legutóbb, mikor valakinek kezet csókoltam csak még kellemetlenebbre sikeredett a társaságom, mint addig. Éppen elég volt, hogy a meglepett mosolygástól fülig pirultam, mint valami szűz leány. Ahhoz nagyon jól értettem, miképpen hozzam magam még inkább zavarba és ettől fogva a társaságom a lehető legkellemetlenebbé váljon. Talán csak Ron enyhített a dolgon, na meg az alkohol reménye. Régen ittam és most aztán nagyon jól esett volna. Az asztal mellett ücsörögve máris kellemesebben éreztem magam. A sör kellemesen átmelegített, ahogy belekortyoltam és a túrós derelye is ínycsiklandóan nézett ki, még ha nem is estem neki azonnal. A gyomrom persze hangosan korgott az illattól, de valahogy nem éreztem helyénvalónak disznómódra enni egy hölgy társaságában. – Ugye nem jön erre…? – kérdeztem halkan, ahogy Ron arra célozgatott, hogy „ha beállítana ide.” Nem akartam még véletlenül sem újra belefutni míg itt vagyok, hamarosan úgyis elhagyom a várost, ha teljesítettem a feladatomat. Az a lovag meg persze kereshetett magának egy másik elfet a beteges játékaira. – Asszony? – pislogtam Ronanre. Nem voltunk olyan régóta barátok, hogy kifaggassam máris a magánéletéről, vagy éppen tudnom kellett volna róla… mégis kíváncsi voltam. Jó barátomnak tartottam Ront, akit bármiben képes lettem volna támogatni. Csip-csip említésére csak megköszörültem a torkomat. Eleve nem kellett volna megint szóba hoznom. Nagyon nem. De hát ez az én formám, kimondom a nevét és a félvilág tudni fogja, hogy egyszer beleestem… ő meg még csak észre sem vette. Ennél szánalmasabb hogy is lehetett volna az egész? Próbáltam én magamban lezárni, de azóta már nem is igazán az érzéseim zavartak, hanem az, hogy milyen szerencsétlennek tűntem ettől az egésztől. – Csip-csip… – súgtam oda, ahogy Braggart asszony pillantása megint rám vándorolt. Szívesebben erőltettem volna, hogy térjünk vissza a meztelen Ronanre. Az legalább kellően látványos volt és nem volt még sem annyira kellemetlen, mint az, ami velem történt. Megköszörültem hát a torkomat és csak bólogattam… egészen addig, míg malacölelgetésről nem esett szót. Nem bírtam ki, hogy ne röhögjek fel, bár szinte azonnal a szám elé kaptam a kezem és elpirultam. Túl hangosra sikeredett. – Elnézést. – köszörültem meg a torkomat megint, mintha nem tudnék megszólalni. Valójában csak a vihogást próbáltam elnyomni. – Biztosan vonzó malac volt. – Bólogattam, de az ajkaim megint fölfelé kezdtek görbülni. – Még egy disznót is előbb kap ölelést, mint én… – Ráztam meg a fejemet, majd belekortyoltam a sörbe. Valahogy már nem keseregtem a dolgon, ezt a kijelentést is egy fehér fogsort villantó vigyor követte.
Rögvest feltűnik, hogy a fiú talán nem is a helyzettől, de tőlem van zavarban. Még egy pár pillanatig várok, hogy elfogadja a köszöntő kezem, majd lágy mosoly keretében, tettetett meglepődéssel visszahúzom azt. Ha nem, hát nem, én nem fogom erőltetni. Magam elé terelem őket, hogy ők érjenek oda az asztalhoz előbb, majd tisztességesen kihúzom nekik a székeket, hogy foglaljanak helyet. – Pontosan – bólintok csalafinta ábrázattal Ronannek és Folrandír felé fordulok – Még én magam sem emlékszem melyik az – kacsintok egyet, és akkor lépek csak oda Bronhoz a kért dolgokért, amiket már előre kikészített a számomra. Miután mindent elhelyezek az asztalukon ülök csak le én is közéjük. Amint megered a fiú nyelve, egy ideig elképedt tekintettel pislantok ide-oda a két vendégre, aztán akaratlanul is kitör belőlem a nevetés. – Tehát, kedves Ronan, az asszony tudja, hogy te pucéran járkálsz Ylore utcáin? – muszáj beleszúrnom ebbe. Kihagyhatatlan labda, amit még oly sokáig tudnám fokozni, de szerintem mindketten megfogunk elégedni azzal, hogy ezt egy életre elraktározom a fejem egyik kis zugába, és még nagyon sokszor fel fogom hozni, ha továbbra is ilyen sűrűn fogunk összetalálkozni. De ezt a fokozást Folrandír gyermeki ártatlansággal megteszi helyettem most, én pedig érzem, hogy az oldalam szúrni kezd a levegőhiánytól. – Igen, Csip-Csip a bárd, értem én – próbálom szorítani vissza az akaratlan kacarászást, amit sikerült ennek a párosnak okoznia. Nagyon rég nem nevettem ilyen jót már régóta. – Ronan drágám, szerintem mindketten érezzük, hogy ennek a csodálatos sztorinak ez a része el fog enyészni az időben és csak egyetlen mozdulat marad meg az egészből az utókornak – préselem össze újra az ajkaimat, hogy ne térhessen vissza a nevetőgörcsöm. Miután nagy nehezen sikerül visszarendeznem az arcizmaimat, egy nagy, hangzatos sóhajjal zárom le a dolgot. A kezemmel az oldalamat simogatom. – Hát ez már most egy élmény volt uraim – köszönöm meg nekik, és a másik kezemmel eltörlöm a kicsordult könnyet a szemem sarkából. – Visszatérve a… hogy is mondtad? – fordulok Folrandír felé segítségül, de rögtön eszembe is jut a becenév. – Csip-Csip, igen. Az ünnepség óta nem járt erre, és szerintem Ylore-t is elhagyta. Bár, nem is csodálom, én is elbújnék a világ elől, ha reggel a malac ólban az egyiket ölelgetve térnék magamhoz – az ajkaim mosolyra húzódnak, de a szemeim nem követik.
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Pént. Feb. 25, 2022 11:34 am
-Nagyon remélem, hogy nem lesz az. - Mondja, picit morogva. És valóban. Semminek sem örülne jobban, mint egy olyan "kalandnak" ami csak abból áll, hogy oda utaznak, megkeresik a kilátót, lemennek a pincébe, ott pedig a szoba közepén, teljesen őrizetlenül hever a kincs, s az egyetlen kihívás az lesz, hogy eldöntsék, mire költsék azt a rengeteg pénzt. - Ha unalmas lesz, Rilrion úgyis hősi eposzt költ belőle, szóval én nem ragaszkodom az izgalmakhoz most az egyszer. Kissé meglepi a fiú viselkedése a fogadóshölgy jelenlétében. Azt hitte volna, hogy rá nincsenek a nők ilyen hatással. De lehet szegény csak alapvetően félénkebb, bárkiről is van szó. Nehéz megmondani, mert most találkoznak másodszorra, és a legtöbb közös ismerősük eddig Folrandír életére tört, olyankor pedig érthető, ha nem volt kimondottan oldott a hangulata. Ami Ystrid megállapítását illeti a hegyes fülekről, csak biccent egyet, fanyarul mosolyogva. Ha lehetséges volna, érdekes lenne persze egy félig ember, negyedrészt elf és ork keverék sarj, bár az ork vonások végképp nem rajzolódnak ki a fiún. Igaz Wynva-n sem. -Senki sem tudja...mindenki elfelejti aki iszik belőle. - Kacsint rá, és ezzel lezártnak tekinti a legerősebb ital kérdését. Aztán hálásan bólint. Két sör, és túrós derelye. Nagyot kordul a gyomra ennek hallatán. -Öööömmmmmhhhhhhh.....ifjú barátom kihagyta a magyarázatból, hogy a fürdőbe valami részeg lovag elől szaladt be, a kardélre hányásról akart vele beszélgetni. Alig tudtam kicsempészni onnan. Ha beállítana ide egy kócos bajszos ipse, ő abszolút vendégem arra a legerősebb italra. Megköszörüli párszor a torkát, és Folrandír-ra sandít, aztán megrázza a fejét. -Csip-csip pedig a pókmalac... Kezdi úgy érezni magát mint egy tolmács, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy még az anyanyelvének is legfeljebb félig ismeri a szótárát amennyire tudja. Minden esetre most már elindul az asztalok felé, hogy ne álldogáljanak itt.
Az ősi romok… még a gondolatba is beleremegtem, hogy micsoda kalandokat rejthet magában az emlegetett hely. Szívem szerint könyörgőre fogtam volna, hogy vigyen magával. Csakhogy az én helyem Alorában volt, akármilyen szívélyesen is maradtam volna inkább Ron társaságában. Egy kis hang szinte azt súgta, kapaszkodjak meg benne és ne engedjem elmenni… – Irigyellek. Olyan izgalmasan hangzik… – sóhajtottam fel, de a hangom egészen halk maradt. A fogadó ismeretlen terep volt. Egészen közel húzódtam Ronanhez, mintha félnék… és valóban. Az asszonyok megijesztettek, mert szerencsétlenül viselkedtem a közvetlen közelükben. Azon már meg sem rökönyödtem igazán, csak némi háborgással jeleztem, hogy nem vagyok Ron fia. Talán hasonló árnyalatban pompázik a hajam, mint az övé, de az én füleim határozottan hegyesek voltak. Na, nem mintha állíthatnám, hogy ezen kívül a tulajdon apámmal bármiféle hasonlóságot is mutattam. Nem. Vele is nagyjából úgy voltam, mint Ronnal. – Öhm… szerencsére a valódi apám jó messze van innen… – pislogtam zavartan a bemutatkozásra. A gondolataim mélyéről próbáltam összeszedni valamiféle udvariasságot, amit nem az erdő vert belém. Valójában Rilriontól lestem el egyet s mást, ha hölgyekről van szó. – Örvendek, kedves Ystrid. – Biccentettem kicsit felé, amolyan tiszteletadásként. Aztán, ahogy kicsit oldódtam, hát az italra tereltem a szót és persze, hogy a legerősebbet kértem. Talán nem is igazán a barátom miatt, hanem magamért. Kicsit megrémültem a lovagtól, még ha időközben a beszélgetés feledtetni is tudta a történeteket. Mi lesz, ha egyszer nem lesz mellettem Ron? Ügyes varázsló vagyok, de közel sem annyira, hogy egy karddal szemben sokáig kitartsak. Jól esett volna ezen aggodalmakat elnyomni magamban egy kellemes italozás mellett. – Akkor legyen sör és valami frissen sült finomság – Egyeztem bele egy bájos mosolyt engedve Braggart asszony felé. „Jól van Fol, ne izgulj, csak legyél természetes. Az elfek bárkit elbájolnak, nem igaz?” A gondolat némi bíztatásként ült meg bennem. Igyekeztem összekaparni azt a kevés magabiztosságot és elfességet, ami a sajátom volt. Ezt kell használni. Ez szimpatikussá tesz. – Mégis mi a legerősebb ital? – kérdeztem, miközben Ystrid az egyik asztalhoz vezetett minket. Lehuppantam a kihúzott székre. Kis ficergéssel helyezkedtem el, gondosan igazítva az új ruhadarabot, hogy gyűrődés se legyen rajta. Az elénk pakolt sör és túrós derelye egészen megindított. A gyomrom is hangosan kordult egyet. Régen ettem bármiféle finomságot. Talán egy-két hete, mikor megindultam Alorából belógtam a konyhára, hogy az ottani süteményekből egyek. – Hát közösen voltunk a fürdőben… aztán, mivel Ron valamiért meztelenül ment az utcára elmentünk ruhát venni… – Nagyrészt csak magyaráztam. Nem akartam annyira megemlíteni a lovagot, aki meg akart ölni és aki miatt bemeneküldem Ylore fürdőházába. – Nem akartam, hogy megfagyjon egyszál kardban… mármint a fegyvere karddal… – Pirultam el megint, mert persze sikerült ostobaságot benyögnöm egy tisztességes hölgy társaságában. – Most meg Csip-csip elől bujkálok… – megköszörültem a torkomat a mondandó végére.
Felkacagok és legyintek egyet Ronan válaszára. – El kell, hogy keserítselek, kedves Ronan, de sajnos, nem minden ilyen könnyű az életben – egy másodperc erejéig beugrik egy emlék, amitől elkomorodok. A pillanat, amikor könnyek között, koszosan, szegényen, remegő kezekkel teszem le a pólyát a nulporti ház küszöbe elé, mert tudom, képtelen lennék felnevelni ilyen körülmények között. Ha most született volna, teljesen másképp állnék a dolgokhoz, de sajnos ehhez két évtizedre volt szükségem. Gyorsan elhessegetem a fájdalmas emlékfoszlányt, és a fiú felé fordulok inkább. Lágyan elmosolyodom annak elpirult ábrázatára és ha akartam volna, még fel is kuncoghattam volna újra az esetlen tagadására. – Most, hogy jól megnézlek, valóban nem lehetsz Ronan fia – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt. – Kikandál a füled a tincseid közül. Ronannek, de még Wynnek sincsenek ilyen hegyesek, mint neked – most már megengedek magamnak egy halk felkuncogást, amit látva, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát a fiú, visszaszorítom egy halvány mosolyba. – Nagyon örvendek, Folrandír. Az én nevem Ystrid, és üdvözöllek a fogadómban – nyújtok felé egy barátságos jobb kezet, amit, ha elfogad, lágyan megrázok köszönésképpen. - Így van, Folrandír – kacsintok gyorsan Ronan felé a megjegyzésére. – Vigyázz, mit kérsz, ki tudja mi főtt meg abban az italban – nevetem el magam egy pár másodperces komornak próbáló ábrázat nyújtása után. Végül elfordulok tőlük, és intek, hogy jöjjenek utánam. A pulthoz legközelebbi szabad asztalnál állok meg, és húzom ki mindkét széket egyszerre nekik, majd Bronhoz lépek, hogy elvegyem a már kikészített két kupa sört és két frissen sült süteményt. Enélkül a férfi nélkül, nem tudom mi lenne velem. Már tudat alatt tudja, hogy mire lesz szükséges, és előre bekészítette az egészet egy tálcára, hogy már csak fel tudjam kapni. Köszönetképp biccentek neki egyet, és már fordulok is a vendégeim felé. - A két sör – emelem le a tálcáról és rakom eléjük az asztalra -, és két túrós derelye. Pogácsa majd a következő adaggal készül, most még a narancsos bukta sül bent. Egy negyedóra múlva szóljátok rám, különben a fekete füstöt fogjuk csak észrevenni a konyhából kiszűrődve – nevetek fel, és én is helyet foglalok az asztal túlsó felén. – Mondjátok csak, mi szél hozott akkor össze titeket itt Ylore-ban?
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Kedd Feb. 08, 2022 9:54 pm
Elhúzza a száját a kérdésre. Elvileg nagyobb titokban kéne tartani ezt az egészet, de Folrandír-ban azért csak megbízhat. Leginkább azért kényes számára ez a kérdés, mert eszébe juttatja, mennyire pocsék Ronan a térképolvasásban. Szerencsére ehhez nem kell térkép. -Az ősi romok felé...talán. Elég sokszor megváltozott már a terv, szóval az sem lepne meg, ha hirtelen Calden-ben kötnénk ki. Vigyorogva megrázza a fejét, mikor szegény varázsló elsápadva kérdez vissza. Persze, akad, hogy az emberek furcsán fejezik ki a vonzalmukat a másik iránt. Valóban van aki megkerget, a hajad húzza, vagy épp megmutatja neked a fészerében tartott állatkoponya gyűjteményét, netán meghív egy teára, miután engedte, hogy az éjszakát a hideg padlón aludd át...a lényeg, hogy bár viccnek szánta, de jobban belegondolva...a fürdőbe is üldözni szegényt...ki tudja... A fogadóban furcsán sandít a gyerekre, ki mintha tőle várna védelmet, a kérdésre pedig halkan sóhajt egyet. -Én sem tudtam róla. És bár imádnám, ha kapásból így születne, szobatisztán, és beszélve a nyelvünket, félek ha nekem gyermekem születik, azt a világvége egyik jeleként értékelik majd... Egy mozdulattal megigazítja a haját, láthatóvá téve - de legalábbis felhívva rá a figyelmet - hogy a hófehér, elfekre emlékeztető fürtjei alatt bizony az ő füle is épp oly emberi formájú, mint Braggart asszonyságnak. Az, hogy neki gyermeke szülessen, lehetetlen, ha pedig Wynva az anya, már valóban olyasmi, ami bekerült volna a jóslatok könyvébe. De nem került, és nem is fog sajnos. Szelíden mosolyog ez alatt, nagyon próbál nem komor arcot vágni. -Óvatosan kölyök...te nem tudod mire képes a hölgy legjobb itala. Aztán Ystrid felé fordul, és még hozzáteszi: -De valami finomabb sört azért elfogadok boldogan. Illetve...ha tippelnem kéne, pogácsa sül odabent éppen?
