Tény, ami tény az, amit vicces bóknak szántam, kissé ízléstelenre sikeredett, de nincs mit tenni kicsúszott az ajkamon. Lehettem volna körültekintőbb, ahogy Deedra is engedhetne kicsit a gyeplőn. De nem keresek szavak megbékítésére, ha az istenek is úgy akarják, a maradék időnkben adnak módot kiengesztelésére. – Miért neked tán a szőrös asszonyok csalnak szikrát a szemedbe? – a gyanúra bizonytantalanul táncoltatom meg a szemöldököm, pimasz mosollyal ajkam szegletében. – Ugyan kérlek, nem vagyok szégyenlős – legyintek hetykén az evirani kérdésére. – Most, hogy mondod, biztos súlyos lenne az az erszény, amit érted adnak – ravasz csillanással szememben veszem vissza az egyik gyümölcsöt, s míg a puha húsú dulcisba a harapok a tarkójára simítva tenyerem késztettem indulásra. A játékmester kevésbé találja szórakoztatónak Deedra színjátékát, ám belőlem kisebb folytot nevetés tör fel. – Messzire ne kódorogj el – mondom az yloreinek, míg Deedra is megteszi a magavoksát, mely szintén a tevére esik. Konok egy kerék, azt meg kell hagyni, az aprócska trükköm azonban mégis csak megduplázza tétünk, s azt is megtudjuk, merre van, ahol kicsit emberibb külsőt varázsolhatunk magunknak. S hogy a sikeren bátorodom e fel vagy csak Lidércem tanácsát szeretném, megfogadni magam sem tudom, de szeretnék kicsit elveszni a forgatagban s tovább hajszolni a „szerencsét”, kipróbálni mindent mi lehet. S már fizetném is le az újabb kört, mikor Naken ábrázata tűnik fel a tömegbe, s ingerülten teremti le a bazárost. – Hát téged meg mi lelt? – szegezem neki a kérdést, ahogy szinte bebukik közénk, majd minthogy a gyermekeket szokás erőszakol meg az indulásra. – Ahogy látom, te már eleget ittál… sikeres volt a körutad – vonom fel szemöldököm elégedetlenkedve, amikor még mindenek fejében át is ölel. Nagyon remélem, nyomós indoka van rá, hogy csak így rángat, s elrontotta szórakozásom. Volt valami zavaró a viselkedésében, a műmosolyában, amikor azonban kinyögi, mi is az oka őrült viselkedésének, muszáj vagyok megtorpanni. – Ez elég rossz vicc ahhoz, hogy kacarásszak rajta – s bár elég furcsának találom a helyzetet, egy kényszeredett ha – ha – hát elejtek. – És ezt kijósolták a tenyeredből vagy csak megsúgták neked az istenek? – indulok meg újra utánuk, felhajtva a maradék lőrét; kívánok egy újabbat. – Mi oka lenne bárkinek is megölni Deedrát? Hisz még csak most érkezett a városba – ha csak nem akarnak a tömegben bolyongani, úgy a forgatag szélén keresek egy nyugodtabb helyet, hogy mégse a zsivaj kellős közepén vitassuk meg. Hisz minden bizonnyal az eviranak is lesz kérdése és netalán mondanivalója is számunkra. A hátamat egy homokszín falnak vetve karba font kézzel várom a válaszokat.
A standoknál majd’ ugyanolyan árusok álltak, mint odahaza. Szinte mindegy volt, hogy milyen színes kelmékbe bugyolálták magukat, figyeltek. Ehhez már hozzászoktam, ám éppen elég ügyesen jártam el, hogy ne tűnjön fel nekik, ha valamit el akarok emelni. Először csak megfigyeltem, mintha ajándékot keresnék a hátrahagyottaknak vagy éppen valami elemózsiát utazásom második felére. Színésznek nem voltam éppen a legjobb, de már megtanultam természetesen viselkedni minden körülmények között. Bár célomtól nem tántorított el, érzékeltem, hogy valaki követ. Tagbaszakadt ember, aki talán túlzottan is kitűnt a tömegből. Bizonyára azt szerette volna, hogy észre vegyem… s már készültem is, hogy majd el akarja vágni a torkomat. Nem ez történt. Míg elemeltem, amit akartam szóval tartotta az eladót. Nem hittem, hogy nem tudja, mit teszek. Nem voltam ostoba. Szándékosan követte figyelemmel tetteimet. Azonban nem érdekelt. A kevéske ulront és az ékszert, amit magamhoz vettem, elrejtettem a ruhám alatt őrzött erszénybe, majd egyszerűen tovább mentem. Reméltem, hogy a tömeg elég lesz, hogy sietős léptekkel eltűnjek előle, ám próbálkozásom sikertelen volt. Karon ragadva fordított maga felé, én pedig annyira megilletődtem, hogy még ellenállni is elfelejtettem. – Mi a franc… – dünnyögtem kissé talán felháborodott éllel. Szó nélkül a kezembe szuszakolt egy fecnit, majd azzal a lendülettel távozott is. Hát sejtettem, hogy nem valami szerelmes levél, bár olvasni sem tudtam annyira jól, hogy a kacifántos, finom szavakat megértsem. Azonban, ami ezen állt, az többé-kevésbé világos volt. Összevont szemöldökkel gyűrtem össze az ujjaim között, ám el nem hajítottam a fecnit. Megpróbáltam megőrizni a természetességem, majd úgy visszatérni a többiekhez. Zavaromban nem is figyeltem előre, valamiben megbotlottam és úgy estem oda a társasághoz a keréknél. Úgy tűnt sikerrel jártak, de azért rá is kérdeztem, hallva még, hogy nem engednek oda. – Deedra, Rhys – kezdtem, ám nem tudtam megszólalni, mert már megint rá akart minket venni a játékra az a vigyorgó pénznyelő. – Fogd már be! – Mordultam rá és megfogtam mind kettejük kezét. Direkt vigyort erőltettem az arcomra. – Mit szólnátok, ha innánk valamit? Még mindig kicsit ki vagyok tikkadva ebben a nagy melegben. – Átkaroltam mindkettőjüket, hogy újabb adag bort szerezzünk. Nem akartam azonnal bajt hozni a fejemre, szinte éreztem magamon az árgus tekinteteket. – Ha már ingyen osztják, igyunk még belőle. – Tettem hozzá, majd elengedtem őket végre. Nehéz volt megőrizni a nyugalmamat a történtek után… mégis csak követett valaki. Ez az én esetemben fokozottan veszélyes, egyrészről látta, hogy lopok, másrészről. Másrészről. Ez a két bolond egészen hozzá nőtt a szívemhez az elmúlt napokban, ami Lazen óta nem történt meg. – Drágám. Ne ijedj meg, de valaki meg akar ölni. – Közöltem Deedrával a tényeket, majd felröhögtem, mintha egy viccet mondanék. – Nevessetek! – Tettem hozzá még mindig megjátszott kacagással.
Eleinte ugyancsak döbbent arcot vág a játékmester Deedra előadására, ám hamar elneveti magát. - Háh! Nagyon mókás a kisasszony! Fel is léphetne a két sátorral odébb lévő néma előadókkal, nagy sikert aratna – kacsint egyet az eviraninak, aztán Rhysandnak szenteli a figyelmét, amíg mindketten leszámolják az ulronjaikat a ládikóba. - Nagy érték a szerencse, ezzel nem lehet vitába szállni – vigyorodik el, még egyszer utoljára megzörgetve Naken előtt is a dobozát, felbátorodva a varázsló noszogatásán, de minekután látja, hogy mindennek ellenére sem fog részt venni a játékban a szakállas, hát megvonja a vállait. A szelencét félreteszi, és amíg a kerék mellé helyezkedik, meghallgatja a tippeket is. - Remek választás! Nos, legyen magukkal a szerencse – kacsint egy újabbat, aztán izmos karjaival nekiveselkedik a szerkezetnek, ami vad pörgésbe kezd előttük. A játékmester odébb áll, hol a szerencsét próbálókat, hol pedig a kereket figyelve, amely egyre lassul, majd lassul, egészen addig, hogy apránként biztosak lehetnek benne, a lótuszra fog mutatni a nyíl. Gyenge szellő támad viszont, mielőtt még megállapodhatna a monstrum, s noha nem adja könnyen magát a légáramlatnak, annyira éppen csak meg tudja löködni, hogy a lótusz helyett a közvetlen mellette lévő teve-formánál akadjon meg egy kattanással a kerék. A játékmester csöndesen mormog egyet az orra alatt a sivatag szeszélyéről, de egykettőre visszaölti magára a jó kedélyét, és feléjük fordul. - Gratulálok! Nem is kétséges, hogy maguk mellett áll a szerencse! Nos, ahogy megállapodtunk, húsz ulron fejenként, és a válaszaim – megszokásához mérten megint csak kacsint egyet, felnyitva a ládáját, amiből leszámolja mindkettejük számára az elnyert összeget. - Van néhány fogadó nem messze, de a város lelke és szíve még fél óra sétára van innét. Vörös Tarad a neve. Így hacsak a szomjukat oltanák és éhségüket csillapítanák, nézzenek körbe a forgatagban, temérdek étket kínálnak, és az ingyen osztogatott bornál ízesebb, erősebb italokat is – magyarázza, majd miután kifizette őket, megtorpan egy pillanatra. - A fürdőt viszont felejtsék el, amíg nem kapják rendbe magukat. Ilyen csutakosan senkit nem engednek oda – teszi hozzá némi fintorral.
Közben Naken odébb áll körülnézni a standok között, csecsebecsék vagy ínycsiklandozó falatok helyett a megfelelő áldozat után kutatva. És bár könnyedén tűnhet úgy, nem nagyon foglalkoznak vele a kofák, ha jobban megfigyeli őket, észreveheti, hogy a segítőik figyelemmel kísérik a történéseket, vagy éppen saját maguk vetnek sanda pillantásokat az asztalaik előtt elhaladóakra. Mindemellett egy idő után az is feltűnik neki, hogy egy viszonylag tagbaszakadt alak követi őt, akinek a vonásait csuklya fedi. Eltart egy ideig, mire sikeredik egy olyan árust találnia, aki valóban mélyen el van merülve a beszélgetésben, továbbá egymaga ácsorog a pultjánál. Nagy a zsibongás, és hű árnyéka is mintha a sikerét támogatná; bekapcsolódva a beszélgetésbe Naken áldozatával, tereli tovább a figyelmét, amíg a tolvaj elemel egy maréknyi ulront a ládából. Bőven akad benne pénz, de egy marokba, még kettőbe sem fér bele az összes; tizenötöt tud felnyalábolni észrevétlenül, illetve egy különleges, ékköves gyűrűt, ami ránézésre negyven-ötven ulront is megérhet. Sietősen tovább lép, de néhány méter megtétele után elkapja valaki a karját. Amennyiben hátra fordul, a csuklyás alakot láthatja ismét, aki sietősen egy levelet gyömöszöl az ylorei kezébe. Nem mond semmit, egyszerűen elfordul a következő momentumban, és elveszik a tömegben. Ám, Naken mintha egy pillanatra a karaván egyik tagját ismerné fel a sötétbe burkolózott vonásokban. Ha elolvasta a levelet, ha nem, némi zavarral tér vissza a többiekhez, ahol épp befejezi a monológját a játékmester. - Egy újabb próbát, esetleg? - kérdezi a mellényes férfi mindhármójuktól, töretlen vigyorával, noha még akad játék, amit kipróbálhatnak. Ott van a kockákat dobálók asztala, a forgantyú, vagy, amennyiben mégis ráfanyalodnak, a gyíklényekre is tehetnek fogadásokat. Mindamellett persze, hogy éhségüket, szomjukat is bőven tudják hol csillapítani.
A táncomra érkező vegyes visszajelzésekre elvigyorodtam. - Talán a csupaszt szereted, Rhys? - kérdeztem, miután Deedra kérdését, hogy hagyjon-e minket kettesben, csak a széles vigyorral és egy kis szemöldökvonogatással válaszoltam. Arra azonban már én is kicsit zavarba jöttem, hogy még melleket is gyártott nekem. - Na, de drága varázslom, hát ezek nélkül az idomok nélkül is kellően vonzó vagyok - kacsintottam rá végül, kipakolva a ruhám alatt megsimogatott domborulatokat okozó segédeszközöket, hogy visszanyújtsam neki. A játékok nem vonzottak. Nem azért, mert nem szerettem a veszélyt, egyszerűen csak az elmúlt napok sérülései és sikertelen próbálkozásai most a nyílt kockázatvállalástól távol tartottak, de ha valamelyikük veszített, hát azon szívesen elszórakoztam volna. - A teve biztosan meghozza a szerencsét - bólintottam Rhys szavaira, ám csatlakozni én sem óhajtottam, még ha választ csupán ezért cserébe akart adni az alak. Nem tetszett a válasza, ám az én tekintetem a tömegre, majd a standokra vándorolt. Volt, mihez nyúlni, ráadásul ebben a forgatagban talán némi előnyhöz is jut egy ügyeskezű tolvaj. - Amíg ti játszotok, én kicsit körbe nézek - böktem oda Deedrának, aki szintén a tevére akarta feltenni a pénzét. Ha lelke rajta, az ő vagyona. Én az ulronjaimat inkább valami kocsmában költöttem volna el, hogy megtöltsem a hasamat. Ha pedig, kevésbé kockázatosan szerzek hozzá egy kis kiegészítést, az sosem árt. Így hát bevettem magam a tömegbe, hogy a standoknál el-elhaladva finoman ulronok után kutassak. A legtöbb eladó rám sem hederített. A forgatagban már megszokott lehetett nekik, hogy hol közelebbről, hol távolabbról figyelik őket. Az egyikhez standhoz egészen közel lépve, a figyelmetlen árus nyitva felejtett ládájáért nyúltam, hogy a benne lapuló ulronokba markolva, gyors mozdulattal már lépjek is tovább, mintha mi sem történt volna. Ha valaki a szeme sarkából látott volna, talán azt hiszi, a portékát szemlélem. Ha sikerrel jártam, úgy visszatértem a többiekhez, megnézni, melléjük állt-e a tevék szerencséje vagy éppen elvesztették annak jórészét, amit megkerestek Fiziamért kockáztatva az életüket. - No, hát veszítettek vagy rátok mosolygott a szerencse és megtudtátok, hol ehetünk és fürödhetünk?
illantásom ismét oda vetem, amikor is hallom azt, hogy rólam is szót ejt, most már nem igen leplezem, hogy bizony zavar engem ez. Sóhajtok. Attól, hogy nő vagyok, nem kell megfelelnem az elvártaknak. Ám szavak már csak a fejemben hangoznak el, amikor is kizökkent az, hogy elkezd rángatózni. Összevonom a szemöldököm, nem tudtam azt, hogyan is reagáljam ezt le. - Nem árt. – Mondom a borotvázásra. - Magatokra maradnátok? – Szökik most csak ball szemöldököm a magasba, majd simul ki, amikor is megpillantjuk a játékosokat. Odalépünk mindannyian.
Az ismeretlen férfi belekezd a mondanivalójába és már a játékból kiderült, de most vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy bizony egy játékba csöppentünk. Mit veszíthetek? Játszani lett kedvem, ám előtte megkérdeztem még is merre van szállás és étel, Naken pedig hozzá tette, hogy fürdő. Láthatólag megzavarodott a férfi a kérdés áradatainktól, ugyan is érthetetlen arcot vág. - Tudja ham, ham. – Mondtam majd mutogattam az egyik kezemmel, mint ha tányért fognék a másikkal, mint ha kanalaznék valamit. Ám mikor Rhysand kimondja az árat, akkor értem meg én is. - No..valóban! – Teszem hozzá. Ám lehet, ennek a dupláját kapom vissza. Számat nyitnám, amikor is a mágus előbb add választ. Számból vette ki a szót. - Nekem is a teve legyen. – Mondtam.
Ezaras Azildor Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Egyre beljebb s beljebb haladva színesedik a város, s meg lehet az emberek gúnyája is. Számomra káprázatos az újdonság varázsa, s mint egy gyermek a felnőttek világában csak ide-oda kapkodom a fejem. Legyen az a levegőben nesztelen suhanó állat vagy a kardfogú macska. – Az egy hal féle, az alakja hasonlatos, mint ennek a lénynek. Alora a tenger mellett fekszik, így leginkább az is kerül az asztalra – felelem, miként világossá válik, hogy egyikőjük sem hallott s így nem is evett soha. – Gondolom, borsos lehet az áruk – vonom meg a vállam Deedra kérdésére, talán még egy kereskedőnek is. – Van szád, kérdezd meg – bököm oldalba könyökömmel Nakent. – Ha nem esz meg, vagy ha éppen jól lakott, mi is utánad megyünk – vigyorodom el. – Ez nem kétséges - suttogom vissza Deedrának, bár nem értem a titokzatoskodást. Messziről lerí rólunk, hogy nem idevalósiak vagyunk. Az evirani lány kevésbé veszi jó néven tréfálkozásom, de legalább szemei csak forognak, és nem szikrákat szórnak, ellenben az ylorei inkább enged a forgatag szellemének. – Meghiszem azt. Ám azért a helyedben vigyáznék, azokkal a kívánságokkal… azt mondják, amelyik fehérnép íly tüzes, mint, a mi bájos kardforgatónk, annál bizony minden hús elég – vigyorodom el, mielőtt ki nem ugrik a szemem az ylorei rögtönzött táncát illetően, majd kacagok fel a suta mozdulatokon. – Még gyakorolnod kell, s előtte borotválkozz meg…, mellesleg is akadnak hiányosságaid – bele túrva táskámba veszek elő két már összeesett dulcist. – Nesze, ugyan kicsit aszott már, de valaki a petyhedtet szereti – hozzá lépve dugom be őket a ruhája alá, kissé kikerekítve alakját. – Így már máris más – amennyiben sikerült a csempészés, simítom tenyerem a domborulatok két oldalára. - Tíz ulron? Drágán mérik a szerencsét erre, nem mondom - a játékszabály egyszerű, s hát mivel az előttem lévő kipergette magának Khaziiri jelét, hát lefizetem a tíz ulront, legalább úgy, mint akinek a fogát húzzák. – Majd meglátjuk, meglátjuk…- válaszolom Nakennak. – Ám, miért nem próbálkozol te is meg vele, aki nem kockáztat, az nem is nyerhet. Nem igaz? – pillantok a játékmester felé, bár nem kell attól tartani, hogy híján van a ravaszságnak. Nem csak a szerencsét, de a választ is drágán méri. – Hát lássuk, mondjuk, legyen a teve, derék jószág – teszem meg a saját voksom. A lassuló kereket figyelve, s ha netalán a szerencse nem mellém szegődne, emelem számhoz és államhoz kezem. Mint aki csak izgalmában birizgálja ajkát és az állán lévő sercenő borostát formálom meg a tenyerembe suttogó igéhez tartozó légies mozdulatot, megtámogatva erszényem gyarapodását.
Az egyre lassuló, tizenkét sávra oszló kerék hangos kattanással akad meg, az előtte rögzített, rézből vert nyíl pedig egy Khaziiri szimbólumra mutat hegyes csúcsával. Az előtte ácsorgók zöme hangos sóhajjal, megadó nyögéssel veszi tudomásul, hogy veszítettek, mindössze egyetlen ember az, aki üdvrivalgással libben a játékmesterhez a kifizetéséért. Szép adagnyi ulront kap az erszényébe, ezért az ábrázatán széles mosollyal oldalaz tova, átengedve a terepet a kalandozóknak. Mostanra talán már semmi meglepő nincsen abban, hogy a kereket őrző és pörgető férfi turbánt visel, azonban egy buggyos nadrágon és egy bőrmellényen kívül más nem akad rajta, még egy szál saru sem. Lelkesen fordul a jövevények felé, színpadiasan meghajolva. - Szép estét, szép estét! A szerencse forgandó, szokták mondani, kedves uraim és szépséges hölgyem, vajon a mai estén a maguk pártjára áll? - kérdezi sejtelmesen, teátrálisan forgatva szavait, hirtelen emelve vagy éppen csitítva a hangsúlyokat. - A játék egyszerű, a résztvevők megtippelik, melyik formánál fog megakadni a kerék, és aki eltalálta, a formától függően jut nyereményhez. Khaziiri jeléért háromszoros, a tevéért kétszeres kifizetés jár, míg a lótuszért a beugrót kapja vissza a játékos. Ami tíz ulron, de annyit tesznek fel, amennyire van merszük – kacsint sejtelmesen, megzörgetve előttük a gyűjtő ládáját, aminek a tetején keskeny rés hivatott elnyelni a csilingelő érméket. - Ó igen, a fekete sáv pedig azt jelenti, hogy semmiféle nyeremény nem jár – teszi hozzá, és amennyiben szemügyre veszik a kereket, láthatják, hogy az utóbbiból kettő is van, míg a többinek a sűrűsége a kifizetés nagyságától függ. Értelemszerűen a lótuszból van a legtöbb. - Parancsol? - hökken meg kissé a játékmester előbb a leány, majd az ylorei kérdésére. - Játszanak egyet, és megválaszolom – kacsint egy újabbat Nakennek és Deedrának, ismét megzörgetve a ládáját. - Szóval, mit gondolnak, melyik forma mellé áll a szerencse?
Az a csillogó kapu még az én figyelmem is egészen megragadta. Ha apró lett volna, mint valami gyerekjáték, bizonyára a zsebem mélyén lenne már, csakhogy ilyen csodáról még késsel is hetekig, talán hónapokig tartott volna lekaparni a nemesfémet – ha egyáltalán az volt, nem pedig valami csalfa festék. A gondolataim hosszan elidőztek rajta, a lenyűgöző mintázatán. Tolvaj voltam, olyan, aki értékelte a szépet és meg akarta kaparintani, így a művészet mindig is csodálattal töltött el. A város külső része éppen annyira volt lenyűgöző látvány, amennyire odahaza. Én magam is ilyen helyen húztam meg magam, ha pihenni vágytam, vagy a sajátjaim közé. Ha voltak egyáltalán sajátjaim, ám akárhogy is, mégis inkább a veszélyesebb, szegényebb réteget tartottam annak. Nem volt más, akihez húzhattam volna s piszkos ruháimmal könnyen elvegyültem közöttük. A város tisztult és színesedett, ahogy befelé haladtunk. Tetszett a forgatag, a felettünk ellebegő teremtmény látványára pedig elvigyorodtam. Sosem láttam hasonlót s legalább annyira lenyűgöztek, mint a tevék. – Az istenekre… először a tevék, most meg ez az izé… ez a hája… vagy rája – ennyit tudtam kinyögni, mielőtt meghallottam Deedra szavait, akinek legalább annyi fogalma volt a „rájáról,” mint nekem. De talán a varázsló magyarázattal is szolgát, így hát a tudásom is bővülhetett ismételten. Nem mintha számított volna. Ha valaha is visszatérek Ylore utcáira, sem a teve, sem a rája nem lesz hasznomra. Valahogy nem akaródzott visszamenni oda. Túl sok volt a rossz élmény, ami nem volt oly’ hívogató, hiába tartottam otthonomnak a helyet. A tekintetem hamarosan újabb lény vonta magára. Gazdája mellett termetes macskaféle sétált. – Vajon engedik simogatni? – Hangom lelkes volt és talán oda is léptem volna, ha a lény méretes, hegyesnek tűnő fogait nem láttam volna. Sodródtam tovább a többiekkel, s a tömeg, mintha csak nőttön nőtt volna. Asszonyok csavargatták a testüket ritmusosan – ami bizonyára valami különös, helyi táncforma lehetett – és hát valljuk be, még nekem is szédítő látvány volt. Kellemes bizsergést éreztem már csak attól is, ahogy a lágy, ám annál szenvedélyesebb mozdulatokat figyeltem. – Huh… – fújtam ki hosszan a levegőt, ahogy az egyik táncosnőn bámultam végig. Kedveltem a dús idomokat, megtaláltam bennük a szépséget és annak a teremtésnek bizony bőven akadt belőle. – Hát nem utasítanék el egy ilyen privát táncot. – Kacsintottam Deedrára. – Nem lehet olyan nehéz… – mondtam és Deedra, meg Rhys felé mozdulva én magam is megpróbálkoztam a kígyószerű mozgással. Inkább viccesre sikerült, semmint vonzóra, de nekem nem is volt meg a megfelelő testalkatom hozzá. Így hát felnevettem, mielőtt még tekintetem tovább vándorolt a mulatozó népségen. A díszes felszerelést viselő tevék és a tűznyelő is szórakoztatónak tűnt, bár azoktól a táncoslányoktól igencsak nehezemre esett eltávolodni. – A saját tüzed inkább máskor etesd meg vele. Gyanítom, ha félresikerülne, a dolog nem sokáig maradhatnánk a városban – jegyeztem meg. Még én is sejtettem, hogy a tűznyelés nem valamiféle mágia, hanem hosszas gyakorlás eredménye. A gyíklények látványától azonban minden jókedvem elszállt, a gyomrom összerándult és kis komorság szállta meg a szívemet. A felénk nyújtott italba is csendesen kortyoltam bele, ahogy Rhys és Deedra társaságában tovább haladtam. Kezdésnek mindenképpen jó volt, de a fürdő és az étel is egyre sürgetőbbnek hatott. A gyomrom korgott, piszkos voltam, éppen csak a hely különös energiája nem akart egyelőre tova engedni. Kíváncsi voltam a pillanatnyi komorság ellenére is. Ha a varázsló választ kap, miféle játék az, amihez közelebb kerültünk, inkább azt hallgattam, semmint, hogy a gyíklények látványa ragadjon magával. – És fürdő… – tettem hozzá, mikor Deedra is megszólalt. Csak olyan kiegészítésnek szántam. Egyelőre nem óhajtottam a játékokba is belekeveredni, a legtöbb egyszerű pénznyelőnek tűnt az én idegen szemeimnek. – No, nyertél valamit, vagy csak megkopasztottak? – kérdeztem Rhyst, ha beszállt a játékba.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Kedd Okt. 04, 2022 9:42 pm
Mindenki
M
eghallgattam, ahogyan elmesélte, hogy nem sokat járt Nulportban, és még egy növénnyel is megkínált, amit ismertem. Kedveltem is, nagy ritkán mi is készítettünk ünnepekkor.
Kísérőinket lassan elemészti az emberek forgataga, még egy utolsó pillantást vettetem rájuk, mielőtt eltűntek volna. Naken fürdésnek jobban örült volna, Rhysandnak pedig mindegy volt. Éhezésem jobban zavart, de ami előbb jön, legyen így. Ahogyan haladtunk megértettem, hogy Raab mire is gondolt, ám nem volt ismeretlen előttem az effajta környék. Egyre jobban haladtunk bele a város sűrűjébe, és egyre jobban bele átszellemültem és vonzott magával- Bár Eviraniként természetesen volt bennem egyfajta lépés távolság. Falakon különféle ábrák és szobrok voltak, elfintorodtam. Nekem ez már sok volt. Miféle szekta bújik itt meg? Furcsa öltözékek, furcsa ábrák, minden olyan nem megszokott. Ám tán az itteni népnek mi vagyunk a nem megszokottak.
Hirtelen ér egy nem várt valami. MPillantok fel azonnal, egy újabb sárkány? Nem, ez valami más. Oda pillantottam, ahol Rysand mutatta. - Mi volt ez? – Pillantottam társaimra. Ugyan csak alulról láttam, de ez a valami szállt. - Rája? – Kérdeztem vissza. Sajnos nem vagyok tisztában a lényekkel, így nem igazán tudom milyen lény is a rája. Nekem is kell egy ilyen. Ilyennel kellett volna jönnünk. Bár lehet ezeket sem lehet megülni? Még egy lépést tettünk és akkor egy újabb jövevény került a látóterünkbe. - Megülni, oh! – Ismételtem el egy felismeréssel. - Miért nem ilyennel jöttünk? – Mosolyogtam. Hamarabb ideértünk volna az már biztos. Összevont szemöldökkel pásztáztam az állatot és méregettem végig azt. Egy férfi civakodik vele, s nem olybá tűnik, mint amit most fogott tán. Megdörzsöltem a szemem, féltem attól, hogy tán Raab valamit adott nekünk az út során. Haladtunk tovább, ahol is egy sátor volt, ahol az emberek élvezték a mulatságot. Igyekeztem együtt maradni a társaimmal, hiszen nem tudom, mit tartogat nekem egyedül ez a város. Nők táncolnak, emberek pedig furcsa dolgokat csinálnak, fáklyákkal hadonásznak. Szúrós pillantást vetettem a mágus szavaira, amit természetesen viccnek szánt. Hogy tudja, nem gondolom annyira komolyan a szúrós tekintettet, megforgattam a szemem és mély levegőt vettem, majd vissza szegeztem a pillantásom a nőkre. - Ez a város tud élni. – Mondom nekik közelebb hajolva, nem tudom, hallják e.
Észre vettem, hogy nem messze gyíklények vannak egy elzárt részen. Összevontam a szemöldököm, mély levegőt vettem. „Nem a te dolgod Deedra” morogtam magamban. Csatlakoztam Rhysandhoz, hiszen nem akartam egyedül maradni, ám egy pillanatra elbambultam a látványba, egy egy lépés hátrányba kerültem vele szembe. - És tud valamerre egy fogadót, ahol van étel és szállás? – Tettem hozzá hátha kapunk már választ erre is.
Ezaras Azildor Kedvelte
Deedra Gindrian
Világi vagyok
Every great warrior must learn to endure and overcome the adversities of life.
Deedra, mint szelíd lángvirág kapaszkodik meg társaságomban, bontakozó apró szirmaival megörvendeztetve. Kicsit sem bánom társaságát; nem számítottam rá, hogy a fehérlő homokot rúgva meglágyul tekintete, s mosolyával hoz enyhülést a kínzó menetelésbe. Nem kétség a baj s az idő összekovácsolja az emberket. – Nem sokat jártam még Nulport környékén, mindösszesen kétszer, egyszer mikor El ’ Alora felé tartottam, majd Ethiul ünnepén. Híre azonban minden zegzugba eljut. Veszélyes helyet választottál magadnak, s távol az otthonodtól – sandítok rá, majd nyújtok át számára egy dulcist. – Finom, kóstold csak meg –kacsintok rá. S Naken felé is dobok egyet. – Eviran földjén, azonban még egyszer sem jártam, csupán könyvek lapjain olvastam róla. Egyszer majd, szívesen meghallgatnám, milyen is ott arra az élet – mosolygok rá, majd harapok az érett gyümölcsbe. – Ahogy szeretnéd. Egy harcos, aligha viselhet magán szebb ékszert – azt hiszem, meg tudom érteni, amiért a nyomokat magán szeretné viselni.
- Igyekszem, annyi időt tölteni a testem edzésével is, mint amennyit az elmém élesítésével. Míg csak a mágia elméleti alapjait sajátítottam, gyakran megfordultam Alora kikötőjében, hogy némi ulronhoz jussak, és be kell valljam, a lisztes zsákok, a gyümölccsel teli ládák pille súlytól igencsak messze álltak – avatom be a társaságot életem kicsiny szeletkéjébe. Bár megtehetem, hogy afféle karcsúsággal avassam be őket, mint ahogy ők teszik, ám nem érzem úgy, hogy nagy titkok elárulója lennék. Miként őket sem okolom, a szűkszavúságért, hisz mindenki másképpen kezeli az idegeneket. – Ha netalán meg tunyulásra adnám a fejem, úgy mesterem gondoskodik a fizikai erőnlétem megtartásáról; szigorú időbeosztásban élek – s még egy kicsit sem füllentettem; olykor gondolván egyet betegszik le vagy nyitogat különös dobozokat, hogy aztán a tornyok lépcsőit járjam vele. A többiről pedig ne is ejtsünk szót, mellyel gondoskodik a pulzus emelkedésről. A szavak, azonban kissé komorabb vizekre terelik a beszélgetés fonalát. Nem volt szándékomban megsérteni, talán ízetlen tréfavolt, nem úgy mint a rotyogó étel. – Sajnálom – nemigazán tudom, mi mást mondhatok. Siheder koromban, magam is voltam hasonló bőrben, mint ő, bár küzdenem sosem kellett az ételért, leginkább magam mondtam le róla, húgaim javára. Ismerős, ám mégis ismeretlen az érzés. – Most azonban nem kell az utolsónak lenned – mosolyodom el, mielőtt Deerára terelődne a szó, bár még nem is tudom, másnap mennyire örültem volna, ha az ylorei félre lökve a kondértól falja be az én részem is. - Én örülök, hogy a kardot forgatod a keverőkanál helyett. S Nakennel is egyet kell értsek, legalábbis abban, hogy jobban áll a kezedben, mint a hajtű. Azonban, ha az én lányom lennél, biztos, hogy hét lakat alatt őriztetnélek egy sárkánnyal.
Hiába érzem úgy, mintha a föld felett lebegnék, annyi hangya bizsereg a talpam alatt – talán eddigi életem alatt soha sem használtam ennyit a lábam-, a jókedv nem hagy el, s örömmel veszem, hogy még társaimban is megmaradt a humor halovány szikrája. Elválva a karavántól, egymásra vagyunk utalva, legalább addig míg át nem verekedjük magunkat a város ezen szakaszán, csupán abban nem egyeznek hova is vezessen először az utunk. A magam részéről, mindkettőjük ajánlata kecsegtető. – Én meg amondó vagyok, amelyik a leghamarabb az utunkba esik, azzal kezdjük – felelem, mivel magam sem tudom, hogy a rétegben álló kosz rajtam vagy a korgó gyomrom zavar jobban. Akár miben is egyezzenek meg, mivel abban mindannyian egyetértünk, hogy együtt kell maradnunk, így elindulok az aranyozott kapun át. A hatalmas boltozat alatt áthaladni furcsa érzés; eszembe juttattja, milyen kicsi is az ember, egyetlen pont a világ szegletében. Talán a szám is tátva marad, ahogy végig vezetem a tekintetem a kapun, néhány percre ujjaimmal is megérintve annak anyagát, körvonalait egy – egy virágnak, állatnak. Egy pillanatra elmélázok, miféle szerkezettel mozdítják odébb a gazdagságot hirdető szárnyakat. Beljebb merészkedve azonban rá kell, döbbenjek a mondás, miszerint a látszat néha csal, bizony a sivatag ékére is igaz. A nyomor szaga áramlik az utcán, s ha nem lenne elég, hogy kellemetlen emlékeket tol az arcomba, élesen villan a tekintete. Amennyiben társaim lemaradtak volna mögöttem, jobbnak látom őket bevárni s kevésbé hagyni magam, a hívogató érzésnek. Tartva velük a lépést szorítom magamhoz batyum, a legkevésbé sem hiányzik, ha enyveskezűek fosztanak meg vagyonomtól. A legszélesebb utat követve egyre inkább pezsdül fel az élet, s bár az égalja már vérezni kezd s narancsba öltözteti a város homokfalait, díszes szobrait úgy hagy alább bennem a elővigyázatosság s uralkodik el rajtam a kíváncsiság. Néhány embertől sűrű bocsánatkérés közepette bukdácsolok a tömegben, mikor inkább vizslatom az eget, mint az orrom előtt a talajt. Egy rájához hasonlatos állat vetíti rám árnyékát, ahogy hangtalanul siklik az ég tengerén. – Nézzétek… – kiáltok fel, mutatva az ég felé, míg másik kezemmel hevenyész turbánomat próbálom a fejemen tartani. – repülő rája! – ha netalán olvastam is róla, rég elfeledtem nevét, s újdonságként hat rám. A tenger leánya vajon elhinné nekem, hogy akadnak, melyek a legevőben lebegnek?– Milyen lehet vajon megülni? – kérdésem költői, inkább fogant vágyakozásból. S alig ocsúdok fel a látványból ér a következő, s abban a percben szeretném, ha Káosz nem csak egy utca győztes kandúr lenne. Ha nem is tudjuk merre haladunk az áramló tömeg s a hangzavar egy kisebb térre terel minket; hasonlót aligha láttam valaha is. Ha olykor meg is fordultak szülővárosomban vándorcirkuszok, közelébe se érhet az itteni műsornak. Még a szemem is belefájdul abba, ahogy egy pőrén öltözött nő ütemre mozgatja hasizmait s rezegteti dús idomait. – Deedra, ha esetleg szakmát váltanál… – fordulok társaimmal szembe. – az idomaid megvannak hozzá – intek a hátam mögé fejemmel, kezeimet pedig nem létező domborulataimra markolok. Arcomon ott van az a pimasz mosoly, bár nem akarom megbántani a lányt, s remélem nem is leszek egy pofonnal gazdagabb. – Nahát, kíváncsi lennék, azt a tüzet is elnyelné, amit tőlem kap ?– morfondírozok félhangosan, elhaladva egy tűznyelő mellett. A lehetőségekhez mérten beljebb haladok, remélve, hogy azért az eviranira és az yloreira is hat az újdonság varázsa és nem akarnak a tér szélén ácsorogni. Nem tudom, miféle lőrét osztogatnak, de mivel torkom jobban porzik, mint a dűnék, melyeken átvágtunk, így nem mondok rá nemet, most bármi jó. Nagyokat kortyolok belőle, s andalgok a tevékkel együtt a forgatagban tovább. Egy percet szentelek csupán a gyíklény futtatásra, jobban szánom őket annál, minthogy pénzt reméljek megaláztatásukból. Noha szagom alapján, jobban illenék most a külterületek mocskosságához, s rám férne egy fürdő és tiszta ruha, ahogyan jó előbb még éhesebb voltam, mint egy krokodil, mostanra teljesen elfeledkeztem igényeimről, s hagyom Deedrára és Nakenra utunk újabb állomásának kipuhatolózását, már ha szándékukban áll és nem csatlakoznak hozzám nagy felállított keréknél. – Szép estét! Miféle játék ez? – kérdezem, az egyik közelben állót, akiről úgy gyanítom, hogy sorban áll. Majd, ha sorra kerülök megpróbálkozom vele, ha ulront kérnek cserébe úgy kifizetem azt.
Fizaimék lassacskán beleolvadnak az utcán sündörgők forgatagába, így Naken, Deedra és Rhysand magukra maradnak egy egészen ismeretlen vidék egészen ismeretlen városában. A legkézenfekvőbb, ha még azelőtt útnak erednek a kapun túlra, hogy az este eljövetelét a sötétedő égbolt és az alászálló hideg billogozná. Egyelőre azonban a levegő még forrón izzik, főleg a hatalmas kőfalak közelében, amelyek világos színük dacára jócskán megszívták magukat napközben Árë ragyogásával. Qiesea déli kapuja magasba nyúló, művészi részletességgel megkomponált jelenség, melynek tömörségét aranyozott vasalatok és ékes motívumok teszik masszívvá, ugyanakkor légies könnyedségűvé. Amennyiben megállnak szemrevételezni az elhaladásuk közben, észrevehetik, hogy a mintázatok nem a semmibe futó vonalak kuszaságai, hanem felbukkannak közöttük lótuszok, Khaziiri jelképei, állatok egyszerűbb ábrázolásai, és mindkét oldalán legfelül egy-egy fél arc, amelyek a kapu csukott állapotában minden bizonnyal kitesznek egy egészet. Valaki olyanét, aki fontos lehet az itteniek számára. Amennyiben beljebb haladnak, hamar megérthetik, mire célzott Raab nemrégiben. A város külső területén vagy mondhatni kerületeiben a házak romosak, az utcán kódorgók soványak és tagbaszakadtak, s akinek a tekintete nem a lélek megkeseredéséről árulkodik, annak ravaszságtól és irigységtől csillannak a szembogarai. Tulajdonképpen egyiküknek sem újdonság a látvány; Ylore külterületének egy-két kevésbé jó-hírű településén, Milheim szegénynegyedében és Nulport városában is hasonló alakokkal találkozni össze. Éppen ezért mindhárman jól tudják, egy eddig még kitapasztalatlan környéken biztosabb kerülni a bajt, s az úttól megfáradva inkább a belső, noha drágább kerületeket választani a szellemük visszanyerésére. Talán egy órát, meglehet, kettőt is barangolnak a szűkös, a koraesti órákhoz képest meglehetősen tömött utcákon, ám ahogy haladnak előre, annál tisztább falakkal, kígyókat, krokodilokat, macskákat vagy kaftános férfiakat ábrázoló szobrokkal és átlagos, jómódú emberekkel szembesülhetnek. És bár meglehet, számukra a színes kelmékbe öltözött, turbános férfiak és fátyolba bújt nők még furcsaságnak számítanak, látnak ennél hajmeresztőbb dolgokat is. Példának okáért egy váratlan momentumban egy megtermett diinwa röppen el felettük a hátasával, bár annak legfeljebb a lábait láthatják alulról, amint a tengeri lényekhez hasonló állat tovaszeli az eget a magasba nyúló házak, tornyok és kifeszített, száradó ruhákkal megpakolt kötelek között. Éppen csak felocsúdhatnak a döbbenetből, miként mély morranást hallhatnak az utca túlvégéből. Ha arra kapják a fejüket, egy, a hatalmasra nőtt macskájával perlekedő férfit láthatnak, aki láthatóan nem egy veszett jószágot fogdosott be a sivatagból, hanem az itt élők számára természetes útitárssal civakodik az oldalán. Viszont a hajmeresztő lényeken túl más érdekesség is kínálkozik Qieseában. Példának okáért az egyik saroknál lefordulva elérkeznek egy nagyobb térre, ahol az eddigi zsibongás a háromszorosára rúg. Hatalmas, színes ponyvák feszülnek az épületek között, alattuk megannyi finomságot, izgalmas ételt és italt kínáló standok pihennek, közöttük pedig különféle mutatványosok szórakoztatják vagy éppen döbbentik meg az érdeklődő tömeget. Hastáncosok kígyókat megszégyenítő mozdulatokkal szédítik a férfiakat, feketébe öltözött urak tüzet fújnak vagy éppen nyelnek, csilingelő ruhába öltözött hölgyek pedig éppen a veszedelmes fáklyákkal zsönglőrködnek. Kicicomázott, feldíszített tevék andalognak ide-oda a gazdáik oldalán, akik jó pénzért kínálják a lehetőséget a megülésükre. Amennyiben kicsit tüzetesebben körbenéznek, észrevehetik, hogy mindenféle játékokra is lehetőség van; valahol kockákkal próbálják a szerencsét, másutt egy nagy kerék pörög, előtte izgatottan szurkoló fiatalokkal, odébb pedig valamiféle forgantyút állnak körbe egy asztalnál, csakugyan a bőrükből majd kiugorva. Nyilvánvaló, hogy a szerencse a forgandó a játékok java részén, amelyek közül talán a legmegdöbbentőbb egy viszonylag távolabbra helyezett, hosszan nyúló karámszerűség, amelynek vízszintesen, sűrűn deszkázott falai magasra kapaszkodnak, és több részre osztják a karám egészét. Annyira azonban be lehet látni, hogy észrevehessék, minden egyes, hosszúkás zugban egy-egy alacsonyabb termetű, láthatóan fiatalabb gyíklény van elhelyezve, akik egy váratlan, éles sípszó után teljes erejükből kezdenek futásba a zárt túloldalra. A környéken sokan mulatoznak, sétálgatnak, így biztos találnak maguknak segítséget, ha útba igazításra vagy válaszokra lenne szükségük, akár a tovább álláshoz, akár a maradáshoz. Ami a jó hangulat tükrében és az ingyen osztogatott, silányabb minőségú bor tekintetében igen csábító.
Qiesea utcái szűkösek és általában a fő útvonalak roskadásig tömöttek. A belvárostól távolabb eső területek nem éppen a biztonságukról híresek, a tehetősebb polgárok, amennyiben arra akad dolguk, rendszerint testőröket bérelnek az esetleges támadók ellen. A jobban őrzött területeken, ahol a külhoniak is gyakrabban előfordulnak, nem egyszer futni mutatványosokba, a bazáron kívüli utcai árusokba, akik a falak mentén felállított standjaikon kínálják apróbb-cseprőbb dolgaikat.
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Tény, ami tény az, amit vicces bóknak szántam, kissé ízléstelenre sikeredett, de nincs mit tenni kicsúszott az ajkamon. Lehettem volna körültekintőbb, ahogy Deedra is engedhetne kicsit a gyeplőn. De nem keresek szavak megbékítésére, ha az istenek is úgy akarják, a maradék időnkben adnak módot kiengesztelésére. – Miért neked tán a szőrös asszonyok csalnak szikrát a szemedbe? – a gyanúra bizonytantalanul táncoltatom meg a szemöldököm, pimasz mosollyal ajkam szegletében. – Ugyan kérlek, nem vagyok szégyenlős – legyintek hetykén az evirani kérdésére. – Most, hogy mondod, biztos súlyos lenne az az erszény, amit érted adnak – ravasz csillanással szememben veszem vissza az egyik gyümölcsöt, s míg a puha húsú dulcisba a harapok a tarkójára simítva tenyerem késztettem indulásra. 
A standoknál majd’ ugyanolyan árusok álltak, mint odahaza. Szinte mindegy volt, hogy milyen színes kelmékbe bugyolálták magukat, figyeltek. Ehhez már hozzászoktam, ám éppen elég ügyesen jártam el, hogy ne tűnjön fel nekik, ha valamit el akarok emelni. Először csak megfigyeltem, mintha ajándékot keresnék a hátrahagyottaknak vagy éppen valami elemózsiát utazásom második felére. Színésznek nem voltam éppen a legjobb, de már megtanultam természetesen viselkedni minden körülmények között. 
Eleinte ugyancsak döbbent arcot vág a játékmester Deedra előadására, ám hamar elneveti magát.
