Agancs szoba

Tulveron Krónikái :: Calden :: Szárnyas Csikó fogadó :: Emeleti szobák

Beleharaptam ajkamba, hogy még véletlen se akarjam azt szóra nyitni, mosoly azonban utat tört magának, és nem hagyta azt zárva. Lassú pislogással mértem végig az Elfet. El nem tudom képzelni őt a cimborája, és a köpenye nélkül. Ám a szavak még is utat törtek maguknak.
- Vagy elrejtheted, ahova a nap sem süt be, ám ajánlom, előtte csomagold be valamivel.- Mozdulok ismét egy picit arrébb, és igyekszem a képzeletemet visszanyelni, hiszen az nagy sebességgel alkotott képeket a fejemben erről.
- Persze. – Vágom rá inkább a helyeselést, majd összefonom a karom magam előtt.
- És aztán? – Kérdezem, majd jobbnak látom a széket elfoglalni, ami az előbb olyan kedvesen belém fúrt. Leülök, és keresztbe teszem a lábam, a kezem kecsesen rá teszem.
Titkos szavak. Óh, tudtam valami kiment a fejemből, de egyszerűen élvezet néznem a férfit, ahogyan nem tudja hova tenni személyiségem, vagy rosszul gondolnám?
- Nincs kegyelem. – Suttogom lágyan, csilingelően neki. Biztos vagyok benne, hogy ez utal a gaz teteikre, és így próbálják kompenzálni a gatyájukban lévő tartalmat.
- Mármint? – Szökik fel a szemöldököm, majd a szememben egy felcsillanó apró remény jelenik meg.
- Tán más öltözékre gondolsz? – Kérdezem reménykedve. Hiszen, mint mondottam már régóta foglalkoztat, hogy mi van a ruha alatt.  

 

Erősen markolom még a széket, hogy egy szálka bele is áll finom kis bőrömben. Valóban, bőröm nem tanúskodik olyan munkáról, amihez kellene a vaskos bőr. Finom elegáns, és puha bőröm, aminek az érintés kellemes, és jól eső.
Újabb hümmögés, nem akar semmit válaszolni, és már csak a közös nyelven folytatjuk a továbbiakat.
- Hmm. - Válaszolok, ironikusan is, de ám magam is ezt gondolom az elmondottakról. Majd meghallgatom miképpen vitte véghez ő maga a tervet, vagy mit mondott volna. Válasz még mindig nem érkezik.
- vagy is magad se tudod, a hogyanját. Értem. - Mondom, majd elengedem a széket.
- Ez esetben elmondjuk majd a bejáratnál, hogy ki is vagy, olyan mámorban úszód, hogy talán csak a plusz egy fő hallhatta meg. - Mondom.
- Légy valami más akkor. - Mondom, majd ő is szóhoz jut. El kezdi elmondani, hogy ő miképpen gondolja, és miképpen kellene csinálni. Érzem, ahogyan belül mardos, hogy másképpen lesz, ahogyan én elterveztem, és máshogyan kell teljesítenem. Nem értem, hogy miért nem jó a tervem, és miért hiszi, hogy azonnal le fogunk bukni. Szó szerint nyelnem kellet egyet, és mély levegőt vennem.
- Legyen. - Mondom, majd ki húzom magam, és elengedek egy kedvesebb mosolyt
- Sok mindent nyeltem már le, pont ezt ne? - Mosolyodom el kajánul.


 

Láthatólag megzavarta, hogy saját nyelvén beszéltem hozzá. És pillanatnyilag, mintha a szemem játszott volna velem. Úgy vettem észre talán érdeklődéssel billentette a fejét irányomba. Újra hozzám szólt a nyelvén, én pedig komoly tekintettel figyeltem vissza, és hallgattam a szavakat, amik kérdést formáztak.
- Ma, le henion..- (igen, értelek.) Felelem kimérten és egyszerűen. ám lassan nem érzem magam kellemesen, már meg kellett volna szoknom a folytonos bántást, ám hiába. Valóba, úgy tűnik nem jót cselekedtem, vagy nem úgy ahogyan azt ő gondolta. Egy pillanatra megrémültem, ám arcomon csak a rideg semmi mutatkozott. Hallgatom a felém intézet szavakat, és egyre jobban érzem máshogyan kellett volna tennem. Belekapaszkodom a székbe, jobban szorítom, mint kellene. Tekintettem leveszem róla, és inkább az asztalra irányul, ahogy a por nagyban ült meg, és tán még soha nem takarították el, mióta létezik ez a szoba. „Ostoba szajha.” Mondja, majd lassan vissza pillantok rá, s enyhén tűzzel, a szememmel beszélek, de úgy, hogy azt teljesen megértse.
- Eithad lín ú-bresta nin.  – (A sértegetésed nem hat rám.)Formázom lassan a szavakat, szúrom fogaim között azt. Szavaimmal ellentétben tán arcom mást mutat. Fáradt vagyok, nem aludtam, és lassan elérkezi a vérzésem a hóban is. Majd folytatja, s felfest nekem egy egyszerű képet, amit sikerült el is képzelnem, ahogyan a papnőnket kínozzák.
- Mit akartál hát mondjad? – Kérdezem, de inkább felszólítás ez.
- Hogyan akartál volna oda bejutni? Mit akartál tőlem akkor, had halljam. – Vetem oda neki szavaim, ám tudom azt is, hogy őt semmivel se tudnám megsérteni. Vagy csak jobb színész, mint nekem kellene lennem ebben a percben?
Sóhajt, és elfordul és friss levegőt óhajt. És kérdezz.
- Hitt. – Mondom.
- Éjjel bizonyítottam, hogy olyan volnék. – Felelem, ám ebben semmi játék nincs. Most nem pajzánkodom, nem akarom kellemetlen helyzetbe se hozni.


 

Most is igazam lett, hiszen nem méltatja válaszra a mondandómat, és egy finom hanggal válaszol. Inkább tán már bosszantó, mint sem érdekes. Ám még mindig bennem van az, hogy tudni akarom, mit rejt ez a sok álca. Valóban ilyen lenne?
Most én sóhajtok egyet, és rázom a fejem, végén egy finom elegáns mosollyal.
- Ugyan, ugyan.. - Vonom meg a vállam finoman. A szellő kellemesen megsimogatott, mint ha csak az istenek simítottak volna végig, egész testemen. Eső illat csiklandozta az orromat. Mindig imádtam az esőt. Szerettem hallgatni, ahogyan kopog az ablakon, vagy mikor mindenki fut, én meg csak táncolok, s pörgök alatta. Számomra az eső elhozza a megtisztulást, minden bajt el tud mosni. Eszembe jut, amikor először láttam kivégzést. Atyám megbüntette egyik papot, s fejét végette az udvaron. Még tán alig lehettem tíz esztendős, s a leányokkal együtt néztük, ám a pillanatnál mindenki elfordult. Csak én voltam oly bátor, hogy végig nézzem, ahogyan a penge lenyisszantja a fejet, s választja el a nyaktól. Láttam, ahogyan a vér a köves útra fröccsen, majd az ég megdördült, és csepegni, ömleni kezdett az eső. Figyeltem, ahogyan a friss vért az istenek azonnal elmossák, és csurog végig lefele. Talán ez volt nekem az a pillanat, amikor tudtam ők mindig velünk vannak, s megtisztítanak, ha kell.
Viccelődésem úgy jött, ahogyan gondoltam, alig hallhatóan el mormol valamit az orra alatt, talán a saját nyelvén? Talán a közösen, ám hiába azt nem hallom.
- Man pennidh?– (Mit mondtál?) Formázom Elf nyelven a szavakat. Ha igazam volt, és saját nyelvén mondott valamit, jó. Ám, ha még sem úgy sem vesztek semmit. Tudatom vele, hogy bár tán ostobának is tart, én sokat tettem azért, hogy itt legyek. Tulveron összes ismert nyelvét meg kellett tanulnom, – még ha az ellenemre is volt - folyékonyan.
- Jaj, ne aggodalmaskodj már. – Rázom meg a fejemet.

 

Végig mérek rajta, komolyan lazítania kellene. Talán akkor velem se e féleképpen beszélne, ám nem, mint ha magamra vennék ezeket a szavakat, semmit ezek még a harmincon felüli létemnek. Jobban örülnék, ha valami kellemesebb nem is tudom, minek nevezzem… lénynek? Igen, hívjuk így, lénynek kellene dolgozni, de az embernek jobban örülnék. Főleg, mert magam is ezt a nagyszerű fajt képviselem.
Embernek lenni jó, és dicsőséges feladat. Mondják, hogy előbb teremtődtek a többi faj, de én magam nem hiszek az e fajta badarságoknak.
- Chh. – Engedek ki kételkedő hangot. Tovább folytatja a kardjának az ápolását. Nem lesz sok? Vagy erre izgul? Volt már olyan vendégem, aki azt élvezte, ha a komódnak dörgölőzöm, ki tudja ebbe tartozik e.
Mint már mondottam, nehezen tudom megfejteni a férfit, vagy hím egyedet, bárminek is nevezzék.
- Hát ahogyan elnézem csak azt mártogatod édesem. – Teszem kezemet csípőre, és bedöntöm finoman az, majd megforgatom szemem.
Annyit nyüstöli azt a kardot a végén kellemes lesz neki, komolyan. Rá kell várjak?
- „vagy eljöttél egészen idáig, hogy a szabadidőm eltöltéséről faggatózz? ” – Ismétlem el gúnyosan, majd összefonom a karomat.
- Ma, te én és egy mulatság. – Biccentem oldalra a fejem.
- Azt mondtam nekik, hogy egy kurtizán fiúval érkezem, szóóóval… - Kezdek sétálni, és mérem fel a helyet.
- Öltözz megfelelően. Valami, ami jól mutatja a feszes kis alfeled. – Megállok, és megtámaszkodom vele szembe, és csintalanul csillan a szemem, harapom ajkam. Remélem, elhiszi mondani valóm, és ismét kihozhatom a sodrából, de ha nem hát lepróbáltam. Ám nem bírom sokáig. Szinte csak úgy felbukkan a nevetés belőlem, kapok a számhoz.
- Azt mondtam kell a testőr, hiszen jó szajha volnék, kikért királyok fizetnek. – Helyesbítem eddigiek.
- Bár abban a ruhában, megnéznélek. Biztos nem akarsz úgy elkísérni? Talán többet is megtudunk. – Nevetek.
 

Egy név nagyon felkeltette a figyelmem, hiszen ő maga is gyakran látogat el ide, és igencsak kedveli a hármas játékokat. Tudtam mit kell tennem. Abban is biztos voltam, hogy ez nem lesz kedvemre, hiszen a folyamatos színészkedés, és boldogság keltés számomra is nagyon megterhelő, bármilyen régen is csinálom ezt.
Mikor az Elf magamra hagyott és figyeltem a tűz lassú elemésztő táncát pér könnycsepp gördült az arcomra. Hiába a hitem, hiába vagyok benne biztos, hogy nekem ez az út a járható, a testem már kezdi az ellenkezőjét mutatni. Nem engedtem soha, hogy meglássák akármelyik könnycseppemet, mindent magamnak tartogattam, és a sötét magánynak.
Barátommá fogadtam már, és ez nyújt nekem vigaszt. Az a pár óra, amíg egyedül lehetek, a ropogó tűz hallva hozzá el szívemnek a békét, tán pár percig.
Egyre jobban sötétedett, és éreztem itt az idő. Direkt őt választottam, hiszen láttam már többet is erre, ám neki a kedvence volt Agnes, ki bizalmasom volt.
Természetesen nem fogadtam kegyeibe, hogy mindent tudhasson rólam, főleg a szentséges küldetése nem ismerte. Ám Mindig hozzám fordult parfümért, vagy tanácsért.
Eljött az idő, hogy tegyem a dolgom, ami lassan haladt, és hárman. Egész éjjel kényeztettük masszírozzuk, külön olajat kevertem erre az alkalomra. Tudom, hogy a férfiak nyelvét mi teszi beszédessé, és mi hozzá el teljes lazulásukat.
Ma nem kell vért ontanom, csak a szelíd, finom szajhát játszanom. Agnes segítségemre volt, de nem tudta tervem mivoltát, csupán azt, hogy kell a pénz, hiszen fogyóban a Ledia növénye, ami igen borsos áru, és nem tudatjuk mikor jön el a végzetünk, ami kisgyermek képében mutatkozik meg.


Lassú, s halk léptekkel lépek a szoba felé, amibe szinte beparancsolt az Elf, hallgatnom kell rá, s szót fogadom, még ha eszem ágában sincs egy tisztátalan faj szavát követni. Lelkem megviselt az éjjel, nem volt a legkívánatosabb, és ápoltabb férfi, akit szinte mostanáig kellett boldogítanunk, becézgetnünk. Érzelmeim, ahogyan mindig elrejtem, elteszem őket egy ládába a gondolataim egyik legmélyebb szekrényébe, és majd az édes órákban, mikor a csend újra ölelésébe fogad veszem csak elő.
Kopogás nélkül rontok szinte be a szobába, és kellemes mosollyal üdvözlöm őt. Legszívesebben vérét venném, mint sem a mosolyt adnám, de nem tehetem. Apám nem engedi, gondolataim ellenére kevesebb hatalma van, és ő is felel valakinek.
- Ugyan kérlek, felesleges mozdulat. - Legyintek, majd még pár lépést teszek előre. Arcomon folyamatos a kellemes mosoly. Visszalépek az ajtó irányába, és lassan finoman csukom azt be, majd ismételte vissza lépek.
Nem igen hatja meg, hogy én alig aludtam az éjjel, és csak a feladatra koncentráltam, ám miért is tudná? Mi nők többet teszünk, mind a szépségért, mind az életben maradáshoz, mint ők általában tesznek, vagy tehetnek.
- Mond drága Elfem, szoktál te mulatni? Vagy az már túl messze áll mi létedtől?- Vettem oda kérdésemet neki, kis gesztokulással karöltve.