Noha hangulatom a legkevesebb akad a tudásom megosztására és mások ügyes bajos dolgainak megoldására, a megakadásán kicsin múlik csupán, hogy el ne mosolyodjak. Mégis ügyelek a vonásaim rezzenéstelenségére, legalábbis, amíg hűséges könyvtárosunk említését az orrom alá nem dörgöli. - Pedig a tudása nagyobb, mint hajlandó megmutatni. Ravasz egy róka – mosolyodok el gyengéden, bár túlzottan soká nem hagyom a számat görbülni; újabb korty mögé rejtem kérészéltű jó kedélyemet, mielőtt még a kelleténél tovább húzódna bölcsességem kipuhatolása a részéről. Sajnos a számításaival nem tévedett; nem képezi titok tárgyát, hogy a segíteni akarásom fog egyszer a sírba vinni, s ennek okán ő sem fog az igyekvésem nélkül maradni. Bólintok egyet, magyarázatának elfogadása gyanánt, melynek bővebb ecsetelését már igazán nem tartom szükségszerűnek. - Hmm… Igen, minden bizonnyal erről olvastam – jegyzem meg eltűnődötten, visszacsúsztatva az asztalra a bögrémet, míg szabad kezemmel végigsimítok a szakállamon. Miként újból kifejezi igényét egy alkimistára, csekély bosszússággal legyintek, hogy ne zavarja meg a koncentrációmat a számunkra releváns kötet nevének felidézésében. Igaz, az alkímia iránti érdeklődése végett kénytelen vagyok ezúttal én megakadni, és hosszú momentumokig meredten fürkészni finom vonásait. - Reményem, az alkímia tudományát nem holmi tréfálkozásnak kívánnád kitanulni, máskülönben kereshetsz mást, aki asszisztál ehhez – vonom meg a szemöldökeimet kétkedően, s csak azt követően kelek fel kissé nehézkesen az asztaltól, hogy rejtett kérdésemet meg nem felelte. A polcok felé indulnék, mégsem mozdulok, hanem gyanakodó arckifejezéssel mustrálom Neriyra kisasszony ábrázatát. - Ugye ez az elixír… nem holmi csínyhez kell?
Az alaptársalgási szinten túljutottunk, s már senki nem akar ezzel foglalkozni. Szegény ünnep, csak kihasználtunk téged. Igyekeztem hát a valós problémám felgöngyölítésével, ám azt óvatosan kell tenni – talán óvatosabban, mint eddig- és erre egy teljesen jogos kérdés merült fel a gondolataiban. Megakadtam a monológomban, s egy pillantja a szám is úgy maradt, hang nem jött ki, de egyszerűen gesztikulálva válaszolok. - Tudásról Ön jut eszembe. – Mondom könnyeden. Ami igaz is, hiszen ki más lenne oly okos, s intelligens, mint ő. - Bölcsnek gondolom, és amennyiben nem is ért úgy e falak között elég ideje él, hogy megmondhassa nekem, ha nem is Ön akkor ki lenne olyan kedves ebben a témában segíteni. – Mosolyodom el szelíden. - Már persze a könyvtároson kívül. – Legyintek, s grimaszolok egyet. Begyöpösödött. Azért ő sem tud mindent, múltkor is csak mutogatott merre találom a könyvet, de nem volt képes elmondani azt, mait keresek. Talán rosszul gondolom, s talán azt is hittem, hogy a személyes bájom, és a csókunk hatással lehetett rá. Tévedtem, vagy nagyszerűen alakít. Nehezen igazodom ki benne. Magamat egy fekete özvegyként látom, ahogyan elcsábítja az áldozatát, majd otthagyja tán holtan, tán nem. Minden esetre kielégülten. Ám vele, sajnos nem haladok ilyen utakon. - Úgy tudom, hogy alakváltásra, pontosabban az a személy alakjának a felvételére, akinek megvan a haja talán? – Nagyon remélem jól emlékeztem, különben feleslegesen ritkítottam meg csodás hajkoronám, s adtam át Velerisnek. Ám, honnan is tudhatnék mindent? Remélem ő jobban ért, és tapasztaltabb ezen az ágon. Talán valóban fel kellene vennem, nem hangzik olyan rosszul, még előnyöm is lehetne. - A hatás rémlik, ám a neve talán az, ami homály. Illetve egy alkimista sem ártana. – Mondom. - Jó lehet ilyeneket megtanulni, de nem csak ez más is érdekel, azonban szeretek tréfálkozni, és néha unalmas csak a könyvek felett. – Nevetem el magam. Azt hiszem, lassan komolyan kijelenthetem, hogy nem vagyok a kedvence a Mesternek, ám a puncs hatása alatt álltam.
Könnyed biccentéssel fogadom az enyémhez hasonuló, bizonytalan válaszát az ünnepséggel kapcsolatban, ugyanis bizton veszem, nem a közös időtöltés örömének hajszolása terelgette az asztalomhoz, s kivételesen az időt sem kívánom bőséggel mérni. Elmém egésze a kutatásomra koncentrált a nehézségeim ellenére, és most kénytelen vagyok kizökkenteni belőle - bizonyosan nem a kedélyes társalgásunk okán fogom elaprózni a figyelmemet. Várakozással tekintek hát rá, óvatosan hátradöntve a szék puha szövettel bevont támlájának a hátamat, mialatt jobb híján a kamillateámat kortyolgatom. Az asztalra helyezett kezeinek pusztán egy röpke pillantást, nem többet szentelek, megállapítása végett azonban a szemöldökeim komótosan a homlokom közepe fele emelkednek. - Mégis miből jutottál erre a következtetésre? - kíváncsiskodásommal nem az elismerést hajszolom, bár tény és való, érdemeimet büszkén viselem, ellenben ténylegesen érdekelne, miért éppen engem talál a megfelelő embernek az alkímia terén? Talán a gyengélkedőn ügyködő gyógyítókkal is előbbre volna, mint velem, mert meglehet, Maveros mellett szedtem magamra némi tudást, az érdeklődésem legfőképpen a fiatalító főzetekre vagy a varázslatokkal kapcsolatos italokra redukálódott. Az egyetlen szerencséje, hogy olykor-olykor az alkímia és a mágia kéz a kézben járnak. - Nem jelenthetném ki bizonyossággal, ám annak idején mintha olvastam volna róla. Segíts felidézni, mire is jó pontosan? - nem rejtem véka alá tudásom megfakulását, elvégre az önérzetemből fakadó esetleges félreértéssel egyikünk sem lesz előrébb. - Vagy ha a pontos hatását te sem ismered, úgy mit várunk tőle? - faggatózom tovább, egyelőre nem felelve leplezett kérdésére afelől, akadna-e bárki a tornyok falai között, aki képes lenne elkészíteni neki az italt, netán okítani őt a diszciplínára. Előbb tudni kívánom, mit óhajt elérni Neriyra kisasszony.
Reinaakviin Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Tán nem szívesen, de megszabadul a könyvtől, s leteszi azt, s csukja is be. - Reméljük, hogy igen, bár még magam sem tudom azt, hogy elmegyek e. – Biztos örülnél papa engem Fürödbe látni, tán mezítelenül. Vicces, hogy öregnek titulálom, mikor magam sokkal öregebb vagyok, és azért valljuk be elég kellemes rá nézni, jól áll neki. Igyekszem nem elkalandozni, és ahogyan hellyel kínál, gyorsan eleget is teszek neki, még mielőtt meggondolja magát. Leülök. - Valóban. Szeretek tanulni. – Mondom. Jaj, Mesterem miért kell egy finom hölgyet szurkálni? Tán másra gerjed? Nem nyeri el a dúskebleim a tetszését? Felteszem a kezem az asztalra. Hát pedig fizettem volna természetben. - Rendben. – Felelem finoman, s kimérten. Tiszteletlenség legapróbb jelét sem mutatom, pedig tehetném. Ám talán egyet csettint, s megsemmisülök, bár nem emlékszem ilyen mágiára az ágazatában. De jobb félni ugye? Bele is kezdem, ám tán nem tetszett neki a lassú felfedezésem, mivel számomra úgy tűnik, hogy át is veszi a szót. Talán sürget, talán más dolga van, vagy lenne? Hát szomorú, most velem kell foglalkoznia. Érzem, hogy nem akar itt látni, pedig oly keveset érzem ezt férfiak közelében. - Úgy van, köszönöm. – Mosolyodom el, mint akinek valóban kedves, hogy okít most is, vagy is számomra ezt az érzést kelti. - Iker, testvér elikxir. Sajnos nem vagyok jártas az alkímiában, ám úgy hiszem, Ön a kis ujjából kirázza azt is. – Mosolyodom el, itt semmire nem megyek a bájaimmal, maradnak a szavak. De miért nem? Minden egyszerűbb lenne. - Esetleg ismeri, és mit tud róla? – kérdezem meg illedelmesen. - Van aki eltudná nekem készíteni, vagy akitől tanulhatnék. Talán érdekelne az alkímia, olyan furfangos tudomány. – Mondom. Csak okosan Reina, nem bolond, nem akarok lebukni sem. Ám nem tudhatom, hogy Veleris mire ment, így kell egy terv mindenképpen.
Ahogyan sejtettem, nem szabadulok olyan könnyeden a szabadmágusok ékétől, ezért hát egy apró szusszanást hallatva leteszem az asztalra a száraz növényt, míg az égett papírt könyvjelzőként használva csukom be a vaskos kötetet. Ezt követően nyúlok csak a teámért, amelynek jelenlétét nem éppen helyeselte a könyvtáros, azonban siketet mímelni az esetében kifizetődőnek bizonyult. - Meglehet, még nem tudom, időm engedi-e, hogy a csillagokat méltóképp ünnepeljem – igaz, szívesen merengnék alattuk lelkem másik felével, de a mulatozáson kívül temérdek probléma megoldása nehezedik a vállaimon. Persze azt sem feledem, olykor a kikapcsolódásnak is teret szükséges adni. - Még elválik… - teszem hozzá elcsöndesedve s tűnődve, mielőtt kortyolnék egyet az italomból, ami langyossága mellett a kamilla ízvilágával ostromolja nyelvemet. Nem lesz állandó vendége a repertoárnak, attól tartok. - Foglalj helyet, kérlek – szabad kezemmel a keskeny asztal másik felén nyugvó szék felé intek. - Feltételezem sürgető az ügy, amennyiben más alkalom nem tűnt megfelelőnek – pillantok rá nyugodt vonásokkal, leheletnyi célzást fogalmazva meg csupán az időzítése kellemetlenségéről. Ami a csereajánlatát illeti, finoman megingatom a fejemet. - Nem várok el fizetséget, ez itt a mágia és a tudás fellegvára, nem holmi piac. Tehát, miről volna szó? - kíváncsiskodok, újabb korttyal enyhítve mindeddig elfeledett szomjúságomat. Körültekintéssel hallgatom, avagy hallgatnám, ha sejtelmes felvezetése kibontakoztatásra kerülne. Egyik szemöldökömet felfelé görbítve, várakozással függesztem rajta a tekintetemet. - Keresel egy elixírt… - ismétlem el. - Temérdek fajta elixír létezik, mifélére gondolsz? Netán Aqhir elixírjéről van szó, mely a legenda szerint az örök élet áldásával ruházza fel elfogyasztóját? Vagy a híres ősi sárkány, Sahvotag elixírjéről, ki az istenek hű csatlósaként hintette el az italba a világ minden tudását? - billentem oldalra a fejemet. - A lehetőség szinte számolatlan, világosíts fel, kérlek.
Reinaakviin Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Talán még sem volt jó ötlet egy viccel indítani. Idősebb vagyok, de még is olybá tűnik már számára nem kellemes a móka. Ám úgy teszem, mint aki inkább csak a másodikra figyel. Talán megzavartam, ám sajnálom, de nem érdekel. Most szükségem lesz a szakértelmére, ám előtte kellene valami báj csevej nem? Könyvtáros, áu! Finoman levegőt veszek, s egy szívdobbanással hosszabb ideig pislogok. Ez fájt. Ám milyen finom módja az emberek elküldésének. De kérlek édesem, Reinaakviint nem rázod le így. Akkor tán még sem kellene folytatni a bájcsevejt? Térjek a lényegre? - Bizonyosan… - Kezdek bele, s pillantok a bökése irányába, ám azért csak még is felpillant. - Remek volt a múltkori mulatság is, öröm volt újra látni ott. Tán a következőn is lesz szerencsénk összefutni? – Kérdeztem rá érdeklődő pillantással. Ha erre válaszol, akkor hallgatom figyelmesen és elengedek a végén egy lágy mosolyt. Amennyiben még szóval tudom tartani, és nem vágja nekem azt a vaskos kötetet. - Minden esetre nagyra értékelném a szakértelmét, ha nem bánja? – Teszem fel a kérdést, bár sajnos erre az előbb ajánlotta fel nekem a könyvtárost. Remélem nem teszi újra, és készséges lesz. - Nem tudom mit ajánlhatnék cserébe, ám reménykedem benne, hogy maga a tudás átadása elegendő fizetség. - Fecsegek. Jaj, mennyire nem szeretem tépni a csodás ajkaim, és nyalni a seggeket. - Keresek egy elixirt.. - Kezdek bele, ha bele megy, amennyiben nem, úgy még is belekezdek, hátha meggondolja magát. Ám nem csodálkoznék az utamra küldésen sem.
Atyám mindég úgy tartotta, ha valamit képtelen vagy megérteni, s hiába koptatod az idő kerekét a megoldandó probléma felett, úgy edzd az elmédet a környezet megváltoztatásával. Az új ingerek, illatok, akár ízek is segíthetnek új perspektívába helyezni az aktuális kérdéskört, s ezáltal hozzásegíteni a megfejtéséhez, ám én hiába ücsörgök órák óta a könyvtár meglehetősen nyüzsgő falai között egy félreeső asztalnál, képtelen vagyok világosságba helyezni az éjmágus szándékait, akit lassacskán hetek, ha nem hónapok óta keresek. Halk szusszanással emelem fel a Hold tanainak lapjairól a magammal hozott, elszáradt asvét, amellyel kapcsolatban igaza lehetett Kóboromnak; jó eséllyel nem a véletlen folytán akadt tucatszámra a mágus hálójának padlóján. Talán vajmiféle eszköz lehetett a kutatásához, aminek egyik félig megégett, alig kivehető lapja az egyetlen támpontom. Szabad kezemmel összecsippentve az orrnyergemet, emelem fel a pillantásomat a vaskos kötet lassan egybefolyó betűiről, tekintetem ezúttal viszont nem a szemközt elhelyezkedő festményen, hanem egy ismerős alakon állapodik meg, aki mosollyal illeg a tanoncok között. Szégyen vagy sem, sebtében süppesztem vissza szemeimet az olvasmányomra, remélve, nem lesz szükséges az ethuil ünnepén történteket bájcsevejbe bugyolálva taglalni. Éppen elég tanulópénz volt a másnap afelől, az én koromban ha nem kívánok közel egy hétig gyengélkedni, hát meg kell húznom a határaimat. Csakhogy az istenek ma nem kegyesek, hozzám szól, és kérdése okán nem tehetek róla, megannyi kép villan az elmémbe, kezdetnek a ma reggel rendkívül hasznos és az egészségnek kedvező eltöltéséről. - Parancsolsz, Neriyra kisasszony? - emelem meg a szemöldökeimet, elnyomva az ábrázatomra óhajtozó mosolyomat. Helyette elfoglaltságot mímelve hajtok egy újabbat a könyv lapjain, szigorral tapasztva rá a pillantásomat, de olybá tűnik ez édeskevés a magányom megtartásához. S nem tagadom, a kíváncsiságom is árulóként éledezik a bensőmben. - Szintúgy. Esetleg szükséged van vajmiféle olvasmányra? A könyvtáros minden bizonnyal a segítségedre lesz, valamerre arra láttam elsétálni – bökök állammal a tölgyfából mívesen faragott polcok között felfelé kacskaringózó, sekély lépcsősorok irányába. Noha megérzéseim arról dalolnak, közel sem a marcona férfi kutatása okán állapodott meg éppen az én asztalomnál, ezért hát megadással emelem fel rá a tekintetemet.
Deedra Gindrian Kedvelte
Ezaras Azildor
Varázsló vagyok
There is a crack in everything. That's how the light gets in.
Egy rokon nem gondoltam volna, hogy az élet egy élő rokonommal fog össze sodrni - már sodorhatná elém a probléma megoldását - ám szemre való hölgy, szóval bizonyos az, hogy egy vérből vagyunk. A problémám megoldása egyszerű lenne, ha nem egy Mester, egy tanácstag lenne. Bizonyos, hogy vagy is szerintem az, hogy átok feloldásom nem egy segítő ballal jutalmazná.
Azonban ezt a fent említett Mesterre szükségem lesz, ugyan is az ital nem keveri ki magát, no nem vele akarom kikevertetni, ám tudom azt, hogy ő válaszokkal szolgálhat, s kitudja? Lehet a csókom után, óta csak én járok a fejében.
Könyvtár fele vettem az utam, úgy hallottam ott találom ma, de talán mindig is itt van, ahogyan jó magam is gyakran keresem fel a könyvtárat. Tudom, hogy a csodálatos kis testem nem való a porosodó könyvekhez, ám a mágia a szenvedélyem is lett, és minél előbb szeretném magam mesternek nevezni.
Finom elegáns léptekkel lépek be, már megszoktam a szűk kisfiúk tapogató szemeit, és persze vannak olyan kis cuki falatka kis tanoncok, akiket én vezettem be a bujaság minden műfajába. Elégedetten mosolyodom el, s tűröm el szendén a hajam a fülem mögé.
Elégedetten pillantom meg a Mestert, aki egy nagy vaskos könyvet olvass éppen. Lépteim gyorsabbak, s úgy közelítem meg. Talán fel se tűnik neki a közeledésem, vagy nem akar meglátni. - Valami buja könyv legalább? – Kuncogok fel, s remélem, nem veszi tiszteletlennek, hogy kissé lazítottam, és nem karót nyelve köszöntöm, ahogyan mindig. - Örvendek kedves Azildor Mester. - Teszem hozzá kissé formálisabban. Tisztelem, s képtelen vagyok megérteni egyeseket. Ott volt az a kis Elf, hogy lehetett oly tiszteletlen.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Ápr. 07, 2022 8:07 pm
Szabad a játéktér
❖❖❖
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Ápr. 07, 2022 8:05 pm
A magamra öltött szerep, amiben embert játszom már teljesen elveszett. Most az ösztönök uralkodtak. Támadni akartam, ám a hátrálása belátatta velem, hogy van egy másik énem is, ami - hányingerkeltő kimondani - ám még is kedveli ezt az idegent, aki a segítségemre sietett. Engedem, de úgy is tesz és hamarosan a partra megy. Kissé kikukkant a vízből figyelem, ahogyan még szusszan, s tétovázik egy pillanatra, tán engem várna., ám nem megyek. A fájdalmas átváltozás későbbre halasztom, és látom azt, ahogyan elsétál. Magamra hagy, de megértem. Hiszen még is lássuk be az életével játszott, ám még is meg tette. Bár nem tudhatta mi is vagyok, de tán csak remélni tudom, hogy a titkom biztonságban van nála. Amennyiben nem, úgy sajnos ismét a mesterre leszek szorulva.
Úgy döntök még úszkálok egy keveset, el ejtek pár halat, hogy végre normális ételt is vehesse magamhoz. Hiányzik a vízi lét, ám most más a célom, és mást kell tennem.
Úgy tűnik, a szépség joggal nevezheti magát a végeláthatatlan kékség gyermekének, hisz vérében ott csörgedezik szilajsága, s mérhetetlen kitartása is, bizton veszem, mélyen legbelül ott rejtezik benne, annak minden káprázata is. Apró kövek csapnak fel mögöttünk, ahogy lóhalálában veszem az út kanyarulatait, erősen tartva az alélt lányt. Megeshet, halk fohásszal kérem az isteneket, ne hagyják el. Csak akkor fogom vissza a lovat, amint magunk mögött hagyva a szerpentin érjük el a sziklás partot. A szél csípős hidege s a víz jeges érintése egyszerre marják csupasz bőröm, a kellemetlen érzést azonban felülírja egy még nyomasztóbb érzet; mégpedig a kétségbeesés. Küzdve az elemekkel- a feltámadó széllel, a tajtékzó hullámokkal – gázolok be a sós vízbe, s engedem bele Leniát. Pillanatokig lélegzet visszafojtva nézem, jeleit keresve, nem érkeztünk későn. A druida partról már láttam miként vetkőzi le emberi alakját, ám távolról szemlélni egészen más. Látni, ahogy bájos vonásai eltorzulnak, ahogy kecses ívű ujjai meghosszabbodnak, megfagyasztja az emberben a vért. Valahol ezidőtájt vert nyakon a felismerés és amilyen gyorsan csak tudtam hátrálni kezdtem. Eszem ágában sem volt sarkon fordulva menekülni, így még volt esélyem lábammal „megcirógatni”, amennyiben közelebbi ismeretségre áhítozna. Reményeim szerint, még elég gyenge ahhoz, hogy folytassa üldözésem, s inkább választja otthonának gyógyító ölelését. Minden bizonnyal ebben az esteben nem csak ő az, aki sajgó fájdalommal távozik, hanem én is viselni fogom lábszáramon karmai nyomát. A partra kiérve szükségem van néhány percre, míg úrrá leszek testem s elmém zaklatottságán. Nem vagyok haragtartó, hisz oktalanságom vezetett volna tragédiához. A leány legkevésbé sem tehet róla, hisz magam is tisztában vagyok azzal, milyen, amikor állatias ösztönök hajtják a vért. Ám egyelőre mégsem tudnék könnyű szívvel viseltetni a történtek iránt, s az egyre zordabbá váló időjárás sincs ínyemre. Nem beszélve esetleges sebemről, mely, ha nem is mély ellátásra szorul, ki tudja, miféle betegségeket terjesztenek ezek a népek. Így némi töprengés után a távozás mellett döntök, mely miatt furdal a lelkiismeret, ám azzal sem vagyok tisztában, mégis meddig kellene rá várnom. Még vissza-visszafordulok, hátha látom kiemelkedni idejében a habok közül, hogy együtt térjünk vissza. Amennyiben nem, hát küldetek érte valakit.
//Köszönöm a játékot //
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Kedd Márc. 29, 2022 5:50 pm
„–Ahaj … -” mondja, s a kezébe tart meg. Már nem tudok azzal foglalkozni, hogy mennyire is iszonyodom el az érintésétől. Zihálva veszem a levegőt, s a tüdőm sípol. Érzem, itt a vég. Soha sem éreztem efféle fájdalmat, éreztem a halál leheletét a tarkómon. Csak abban tudtam bízni, hogy a fiú segítségemre lesz. Ám úgy lett, a kezében vitt és szemem csak éppen kinyitottam, s akkor amikor ez megtörtént láttam az arcán a rémületet, és a fények játékát. - Seggí… - Kezdenék bele, de már nem jönnek a szavak, képtelen vagyok rá, hogy segítséget hívjak, ám ez egyfajta ösztön mondat lehet, hiszen valóban már igyekszik, érzem megtenni mindent. Következő pillanatban érzek egy állatot a combjaim között, s hallom sípolva hangját elmémben. Kapaszkodom, ahogyan bírok, ám az oly kevés, ám még is elégnek bizonyult, amíg visszatér, s felszáll maga is. Érzem, ahogyan a keze szorosan fog engem, s próbál megóvni engem. Hát még sem hagyja minden ember, hogy vesszen a másik? Rezgek minden mozdulattal, s fejem ide-oda dülöngél. Olyan hirtelen támadt rám az érzés, olyan hamar kerített hatalmába ez a szárazság. Tőlünk nem messze hallani vélek egy szitkozódást, ami már csak el is siklik a fülem mellett. - Kibír… - Ismétlem el maradék erőmből, s ezzel igyekszem sugallni neki, hogy én is mindent megteszek. Van még feladatom ezen a világon, hiszen a Mester nem tért vissza, és nem kaptam még meg a válaszaim. Érzem, ahogyan erősebben von magához, s a kevés levegőt is kiszorítja belőlem. „Gyere” mondja nekem, s feleszmélve ki tudom nyitni a szemem, hogy lássam hol vagyok. Azt hiszem elájulhattam párszor, hiszen olyan ritka emlékeim vannak. Félig én erőm, s félig övé kellett, hogy leszálljak, majd újra karjaiban találom magamat. Azonnal megérzem a vízet, s úgy érzem magam, mint akibe életet öntenek.
Teljesen ellep a víz, s akkor elkezdődik az át alakulás. Most még nehezebben megy, mint ahogyan eddig. Fájdalom hatalmas, s imádkozom a szellemekhez, hogy ne ragadjanak magukkal. Húsom leválik, s belső szerveim átrendeződnek, karmaim kinő, s fogam is újra saját alakjában van. Kipptannak a szemeim, s látom még talán a vízben állni. Ösztöneim azt súgják, öljem meg, s nehezen állok neki ellent. Ha még a vízben áll engedelmeskedem az ösztönnek, s elkapom a lábát. Talán csak a szavai állíthatnak meg, s talán csak mondania kellene, hogy ki is ő, s már el is engedném. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, s hiába a jó szándéka a vízben más vagyok.
Noha hangulatom a legkevesebb akad a tudásom megosztására és mások ügyes bajos dolgainak megoldására, a megakadásán kicsin múlik csupán, hogy el ne mosolyodjak. Mégis ügyelek a vonásaim rezzenéstelenségére, legalábbis, amíg hűséges könyvtárosunk említését az orrom alá nem dörgöli. 
A magamra öltött szerep, amiben embert játszom már teljesen elveszett. Most az ösztönök uralkodtak. Támadni akartam, ám a hátrálása belátatta velem, hogy van egy másik énem is, ami - hányingerkeltő kimondani - ám még is kedveli ezt az idegent, aki a segítségemre sietett.
/
Úgy tűnik, a szépség joggal nevezheti magát a végeláthatatlan kékség gyermekének, hisz vérében ott csörgedezik szilajsága, s mérhetetlen kitartása is, bizton veszem, mélyen legbelül ott rejtezik benne, annak minden káprázata is. Apró kövek csapnak fel mögöttünk, ahogy lóhalálában veszem az út kanyarulatait, erősen tartva az alélt lányt. Megeshet, halk fohásszal kérem az isteneket, ne hagyják el. Csak akkor fogom vissza a lovat, amint magunk mögött hagyva a szerpentin érjük el a sziklás partot. A szél csípős hidege s a víz jeges érintése egyszerre marják csupasz bőröm, a kellemetlen érzést azonban felülírja egy még nyomasztóbb érzet; mégpedig a kétségbeesés. Küzdve az elemekkel- a feltámadó széllel, a tajtékzó hullámokkal – gázolok be a sós vízbe, s engedem bele Leniát. Pillanatokig lélegzet visszafojtva nézem, jeleit keresve, nem érkeztünk későn. A druida partról már láttam miként vetkőzi le emberi alakját, ám távolról szemlélni egészen más. Látni, ahogy bájos vonásai eltorzulnak, ahogy kecses ívű ujjai meghosszabbodnak, megfagyasztja az emberben a vért. Valahol ezidőtájt vert nyakon a felismerés és amilyen gyorsan csak tudtam hátrálni kezdtem. Eszem ágában sem volt sarkon fordulva menekülni, így még volt esélyem lábammal „megcirógatni”, amennyiben közelebbi ismeretségre áhítozna. Reményeim szerint, még elég gyenge ahhoz, hogy folytassa üldözésem, s inkább választja otthonának gyógyító ölelését. Minden bizonnyal ebben az esteben nem csak ő az, aki sajgó fájdalommal távozik, hanem én is viselni fogom lábszáramon karmai nyomát. A partra kiérve szükségem van néhány percre, míg úrrá leszek testem s elmém zaklatottságán. Nem vagyok haragtartó, hisz oktalanságom vezetett volna tragédiához. A leány legkevésbé sem tehet róla, hisz magam is tisztában vagyok azzal, milyen, amikor állatias ösztönök hajtják a vért. Ám egyelőre mégsem tudnék könnyű szívvel viseltetni a történtek iránt, s az egyre zordabbá váló időjárás sincs ínyemre. Nem beszélve esetleges sebemről, mely, ha nem is mély ellátásra szorul, ki tudja, miféle betegségeket terjesztenek ezek a népek. Így némi töprengés után a távozás mellett döntök, mely miatt furdal a lelkiismeret, ám azzal sem vagyok tisztában, mégis meddig kellene rá várnom. Még vissza-visszafordulok, hátha látom kiemelkedni idejében a habok közül, hogy együtt térjünk vissza. Amennyiben nem, hát küldetek érte valakit. 
//