Elbizonytalanodott orcáját látva, hasonló vonások rajzolódnak ki ábrázatomra. Értetlenül állok a kérdése előtt, hisz magam sem tudom a választ. Úgy érzem hasonló gyerekcipőben járunk ebben a témában. Bár a tény birtokában – miszerint nincs tisztában képességének használatával– nem tudom, hogy meglepetést okoz vagy együttérzést vált ki belőlem, netalán mindkettőt. Hisz valahol én is így vagyok a sajátommal, mely a véremben csörgedezik. – Talán – mondom immár teljesen elbizonytalanodva. Ha valóban volt mestere, s ha egy kicsit is hasonlít a mágia elsajátításához, meg lehet, hogy kellő iránymutatással olvashatna a jelekben vagy csak ösztönből kellene értelmeznie. Fogalmam sincs, de kellően kíváncsivá tett. Morfondíroznák is tovább rajta, amennyiben, mint derült égből a villámcsapás nem hajlana arra, hogy itt azon nyomban összeessen. Mezítelen talpam cuppanva hagyja maga mögött a lépcsőfokokat, ahogy hirtelen ötlettől, de leginkább a pániktól vezérelve indulok meg vele a csipke barlang irányába a falak között. – Nem? Mit nem? – vetek alabástrom orcájára sebes pillantást, megtorpanva a csigaként tekergő lépcsősoron. Közelebb hajolva hozzá próbálom kivenni elhaló szavait. – Sós? – kapom fel fejem, amint elér tudatomig a felismerés. –Ahaj … - sóhajtok fel, s egy könnyed mozdulattal emelek rajta egyet, hogy biztosan tarthassam karomban a pihekönnyű leányt, hisz nem kis távolságot kell megtennünk a partig, s csak reménykedem, hogy balgaságom nem okozza a vesztét. Megfordulva a feljárón térek vissza az előtérbe, ahol nem kis feltűnést kelt a függönybe csavart kóbor lélek kezében egy alélt leánnyal. Nos, bízom benne, hogy akad majd ennél érdekesebb történés is és elfelejtik mire Azildor visszatér a tanácskozásról. ~ Lehet, le kellene takarni a fejét, még mielőtt valaki felismeri~ - fordul meg a gondolat, majd engedem is tova még mielőtt megvalósítása mellett döntenék, már így is alig pislákol benne az élet. Pont emiatt is döntök úgy, hogy gyaloglás helyett elkötöm az első lovat, mely felnyergelve áll az istálló előtt. – Próbálj meg addig rajta maradni, míg felszállok, kérlek – mondom neki, s bízom benne, hogy jártányi ereje még azért maradt, hogy segítsen rajtunk. bár még így is belekerül némi fáradozásba míg Leniát felküzdöm a lóra, hogy ne úgy lógjon rajta, mint egy zsák liszt és magam is nyeregbe szállok, még mielőtt a ló másik oldalán le nem csurog. Amennyiben hirtelen jött akadályba nem ütközünk, átkarolva derekát markolok rá a kantárra és ösztökélem meg a lovat a part felé. – Gyere vissza, te átok verte! – kiált utánam az öreg lovász. Hátra pillantva vállam felett látom, amint kalapját a földhöz vágja, de még bele is rúg. Talán még vigyorognék is egy más helyzetben, de most csak az előttünk kanyarodó útra koncentrálok, s hogy minél gyorsabban fogyjon alattunk. – Bírd ki, könyörgöm, meg ne próbálj itt nekem meghalni – szorítom még jobban karjaim közé karcsú derekát, fülébe morogva. A part legtöbbször elhagyatott részére igyekszem, pont ezért szeretek idejárni, mert csak ritkán akadnak erre magányos merengők. A zord sziklák, az apró kavicsokkal meghintett part, nem igazán csalogató annak, akinek szeme csak tündöklésben, türkiz vízben, csillámló fényszikrákban látja meg a szépséget. Megállítva a lovat, óvatosan ereszkedek le a lány mögül. – Gyere! – szólok neki, amennyiben még eszméleténél van, s sikerül magától lefordulnia a lóról, ha nem hát magam csúsztatom le onnan. Bárhogyan is, de újra karjaimba emelve gázolok térdig a jéghideg vízbe, elfelejtve a korábbi óvva intését a Tanácsosnak, miszerint tartani kell valódi alakjától a tenger gyermekeinek. A nehéz anyag hamar szívja magába a sós vizet ezzel egyre inkább megnehezítve járásom, míg végül kifulladva eresztem a vízbe a gyönge testet, hagyva, hogy lassan ölelje körbe a habzó tenger.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Pént. Márc. 11, 2022 8:51 pm
Nem értettem miért gondolja így, ezért ez az arcomra is kiült. Nagyon jól kezdek bele jönni az emberi viselkedésbe, ám még akkor is lennének mit csiszolni rajtuk. Ám lehet, mivel emberré váltam, és átalakultam – még akkor is, ha csak nem sokáig – talán ez vele jött. - Néha jönni olyan, mit nem érteni én se. Miért érteni nekem ez kell? – Kérdeztem a végén azt, ami a fejemben volt, és mondtam ki neki is, hogy ő is meghallja azt.
Ám az események zajlanak, s nem hagynak nekem más választást. A testem ebben a lélegzetvételnyi időben akar átalakulni, és eredeti formámat ölteni. A fájdalom elviselhetetlen volt, éget a tokom, s zihálva kaptam csak levegőt. Fulladoztam. - Nem… - Kezdek bele, de hogyan is mondjam el neki? És, ha megtudja a titkom, akkor ki tudja nem akar majd engem tanulmányozni-e. Hiszen sok faj van a világon, ám a najádokról eddig azt tudják, hogy vagy nem léteztünk, vagy kihaltunk. Nem ellenkezem, amikor megragad és segítségemre van. - Sós víz, sós.. – Nyüszögöm, és csak remélni tudom, hogy megérti a szavaimat, és csak reménykedni tudok abban, hogy lépteink elég sebesek. Nem éreztem még ilyet, sem ehhez fogható fájdalmat. Éreztem a közelgő halál jeges leheletét, s csak imádkozni tudtam a szellemekhez.
Hálás pillantást vetek rá, ám már a szavak nem jönnek, lassan fulladok és érzem egyre jobban a kiszáradás jeleit.
- Azt gondoltam, te értelmezni tudod azt, amit látsz – felelek, noha már tudatában vagyok annak, hogy ez nem így van. Korábbi szavai elárulták. S bele kell nyugodnom, hogy jelentése rejtély marad számomra, melyet a legkevésbé sem szeretnék a jövőben sem firtatni. Nyomasztó mivolta lassan szállingózik körülöttem, s rakódik hajamra, vállamra, bőröm minden egyes négyzetcentiméterére akár a pernye. – Mert olyan, kellemetlenek, hasznosságuk ellenére is – elhessegetve sötét gondolataimat, térek vissza a valóság talajára értelmet adva tettemnek Leina előtt. Aprót vonok a vállamon is, hisz igazából ezt tapasztalás híján nehéz lenne szavakba önteni. Mindenki más miatt érez viszolygást vagy undort, valami iránt. – Remek – bólintok, elhatározva magam fordulok ismét a könyvtár bejárata felé, hogy kitárjam előtte az ajtót. Karcsú ujjak ragadják meg fedetlen karom, s mélyen marnak húsomba körmei. A fájdalomnál nagyobb rémületbe átforduló meglepettségem heves érintése révén. – Újabb látomás? – fordulok felé, s nyújtok támaszt neki, derekára simítva kezeim. Ám most bájos arcát inkább torzítja fájdalom, mint a révület adta teljes kiszolgáltatottság. Kinyögött szava teszi egyértelművé a helyzetet, legalábbis csak remélem, hogy sejtésem helytálló. Amennyiben nem ellenkezik, könnyeden kapom karjaimba törékeny testét, sietős léptekkel indulok meg vele a csipke barlang irányába. A legközelebbi víz ott van, mégsem törhetem rá valakire az ajtót, beledobva egy dézsa hideg vízbe. Keveset, szinte semmit nem tudok fajáról, s ha Káoszként nem vagyok jelen a parton, azt sem tudnám, hogy a tenger büszke népének tagja. Így az ijedelem ködfátylán át, időm sincs gondolkodni azon, hogy netalán, a tenger sós vizére lenne szüksége.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Vas. Feb. 27, 2022 2:47 pm
Kérdő pillantást vetek rá. - Én megmondani? – Zavart vagyok. Hogyan tudnám még is én? Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy a látomásom értelmezzem is. Ilyen nagy hatással nem is volt rám még egy sem. Majd hangja szavakat formáz, ám meg inog. Összevonom a szemöldököm, de nem is foglalkozom vele, amikor is már másról beszél. - Miért? – Kérdezem gyermeki ártatlansággal. Én ritkán találkoztam velük. hangosak, és zavaróak, szóval talán már meg is értem a kijelentését, ám ekkor már megkérdeztem. Azt sem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy találkoztam ezzel a fiúval, férfival, akárhogyan is nevezzük. Látomásom is csak jobban elvette az időérzékem. - Talán igen meg. – Mondom büszkén. - Biztos lenni könyv bogár. – Igyekszem magyarázni, hogy keresnünk kellene egy ilyen könyvet, amiben feljegyezték a bogarakat. Ám ekkor elkap valami megmagyarázhatatlan égető érzés, s hiába akartam nem hozzá érni, újra és újra megteszem. Megérintem, belekapaszkodom, s zihálva pillantok rá. - Seg..- zihálom. S pillanatig, csak merev a testem és kapaszkodom bele, és kapkodom a levegőt. Fulladok, tudom már mi ez. Magam még soha nem találkoztam vele. - Segíteni.. – Végre tudom mondani a szót. - Víz!!- Nem tudom mondani, de segítenie kell vízbe jutnom. Megpróbálok elindulni, de ekkor elesem, s tápászkodom fel. - Vízbe jutni most! – Mondom, s remélem, segít nekem. Az idő érkélésem elveszett, így elfejtettem, hogy mikor is voltam vízben. Nem vesztegethetem az időm, különben meghalok.
Látom zavarodottságot tekintetében, felkavarodott tengert, melynek nem sima víztükrén vett szikrákat a beszűrődő téli napfény. A kérdésére magam sem tudtam a választ s ez kellemetlenül érint. Nem csupán, azért mert nem tudom megnyugtatni a háborgó, kíváncsi lelkét, hanem mert a sajátomat sem. Kérdések, melyre válaszokat szeretnék találni, de valami mélyen legbelül, azt súgja, ne keressem az igazságot, hagyjam, azt ködpermetes ég alatt. – Nem – ingatom meg lassan a fejem, kékségen szikráit fixírozva. – Az hittem, te majd megmondod – vallom be őszintén. Nem ismerem, tudásának alappilléreit, de valahol, azt reméltem, látomásait meg tudja fejteni. Tévedtem. A parton előcsalogatott látomása sokkal értelmezhetőbb volt. Azidor és Káosz együtt barangol a könyvek rengetegében. Kezdek féltékeny lenni arra a macskára. A rám telepedő komorságba üde színfolt ártatlansága, mely óhatatlanul csal nevetést ki belőlem. – Nem bántom magam – kacajom foszlányaiban próbálom nyugtatni, aggódó tekintetébe süllyesztve enyémet. – Ez olyan emb… - harapom el a szó végét, hisz honnan is tudhatná egy jött ment idegen, hogy nem a szárazföld gyermeke. Ajkam belső felét harapva gondolkodok a szavakon, melyekkel megmagyarázhatom neki az imént történteket. – Furcsa számomra az egész, s nem szívlelem a bogarakat… - ebből az előbbi a leginkább igaz, míg az utolsó hát… - túl élénk a képzelőerőm – nem tudhatom mit értett meg szavakból, hogy mennyire tudja átélni a számára nem tapasztalt dolgokat. Kétkedőn emelem magasba szemöldököm, talán elbeszéltünk volna egymás mellett? Nem tagadom, akadnak pillanatok mikor magam is akadályokba ütközök mondandója megfejtésében. - Őőő, hát azt hiszem ezt most így hirtelen nehéz lenne elmagyarázni – jegyzem meg hallkan a mágiára vonatkozó kérdését. Nagyon az alapoknál kellene kezdeni, s ez még számomra is olyan dolog, ami gyerekcipőben jár. S talán ép ésszel fel sem fogható sokak számára, azt amit érez, tapasztal az ember nehéz szavakba foglalni, s akinek sikerült, az minden a könyvekben van. Akaratosság, mely a talány megfejtésére összpontosul magam is meglepődőm. – Elég sok bogár létezik, kicsi nagy, fekete fehér, színesek akár a szivárvány – tétován válaszolok, hisz minduntalan eszembe jutnak az elhangzott szavak, kellemetlen érzés kerít hatalmába. Az elmúlás velem egy lapon említve egyáltalán nem szívmelengető, s nem biztos, hogy tudni szeretném eljövetelének napját, főleg, ha a küszöbön áll. – Felismernéd, ha újra látnád? – nem kívánnám haragjának súlyát cipelni, sem élesen villanó tekintetét, mely egyetlen pillantásával mély sebet tudna ejteni épp úgy bőrömön, ahogy szívemen. Nos, meglehet, hogy sok lapot kell átnyálazni, ahhoz, mire megleljük, de készséggel állok rendelkezésére, ha valóban ezt akarja, csak az idő legyen kegyes.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szer. Feb. 09, 2022 7:47 pm
Zavart voltam, és akartam tudni, hogy vajon olyat láttam-e, aminek ténylegesen van jelentése. Esetleg tudja a választ, de nem mondja el? - Lehet. – Mondom neki, majd belepillantok a szemeibe. Kellemesek voltak, nem olyan emberi. Egy pillanatra megnyugszom, segített a tekintette. Nem akarok egy embert sem kedvelni. Nekem így is nehezemre esett az, hogy a macskát elkezdtem megkedvelni. Mestert nem tudom, tudhatom e, olyan furcsa egy alak. Mondjuk nekem minden furcsa, lehet itt ez a normális. Hallom szavait, ahogyan felidézik enyémeket. Összevonom a szemöldököm. - Mondani neked valamit? – Kérdezem értetlenül, hiszen nekem semmit nem mondtak. Kérdésére megvonom a vállam. Ezt nem régiben tanultam, és egyszerű mozdulat, nem igényel beszédet. - Nekem jelenteni semmit. – Mondom neki. Csontjai roppannak, s én erre a hangra megugrom. - Azért nem kelle bántani magadat. – Mondom kissé aggódva. Miféle szokás ez? Mágia, a falban? Azonnal pillantgatok jobbra, s balra. Mi az, hogy a falban? Hogyan? - Miket beszélsz? – Vonom össze jobban a szemöldököm. - Talán bántani magad, és most nem tudni mit beszélni? Nem értem. – Értetlenkedem. - Nem ez kell most megfejteni nekünk. Kell itt most egy megoldás. – Mondom határozottan. - Bogárról tudni valamit? – Kérdeztem. Nem emlékeztem hirtelen mondtam e milyen bogár, s ha nem akkor megkereshetnénk, ebben a rengetek könyvben. Ronan is mutatott nekem sok könyvet. Tele volt szép képekkel, lehet a bogárról is van. .
Összevonom szemöldököm, amint közelebb hajol, s én kissé hátra hajolok, míg ő érintés nélkül bök a vállamra, s én óhatatlanul is lesepertem magamról a láthatatlan kártevőt. Nem tartottam a lánytól, vagyis ez így ebben a formában nem teljesen igaz. A kezdetleges bizalmam még most sem múlt el irányába, ám hirtelen hevessége, még az enyémen is túltett, s inkább hasonlított ez valami őrült kiszámíthatatlanságnak. Mint a tenger, mely az egyik percben még szelíden mossa a partot, a következőben pedig már szilaj hullámokkal ragadja magával az apró kavicsokat. Őszintén, nem szeretnék még egy ilyen kődarab lenni. Így inkább betartom a játékszabályokat, amit véletlenül sem engedek megszegni még neki sem. – Értem, talán le kell ülepednie annak, amit láttál – morfondírozok, inkább magamnak, mint neki. Barnáimat ráemelve kutatom a zavaros tengert, mely oly hűs akár a fagyos északi szél. –"A hegyekkel tűzdelt szigete, a dél-keleten fekvő, Fehér-tenger által szegélyezett, benne minden rettenetével " – ejtem újra ki a szavakat, úgy, mint pár perccel ezelőtt, s szóról szóra úgy, ahogy ő is kiejtette azokat még a könyvtár falain belül. Mély sötét érzés nehezedik mellkasomra, mintha csak újra és újra formálva a szavakat életre hívnám azokat. – Látsz valami összefüggést e közt és a képek közt? – húzom félre szám belső oldalát harapva. Kérdésére gondterhelten túrok ujjaimmal a hajamba. Kezem tarkómon állapodik meg. Kiropogtatom elgémberedett csigolyáimat, akad némi hátránya az átalakulásnak. – Nem sokat tudok arról, hogy miként is születnek a látomások, arról pedig végképpen, hogy ezt hogyan is lehetne a leghatásosabb módszerrel a mederbe terelni – nem sokat, igazából semmit, de ezt mégsem mondhatom, vonom meg enyhén a vállam némi lelkiismeret furdalással kisérve, hisz őszintén sajnálom, hogy nem tudok neki segíteni. – De elképzelhető, hogy a falak között húzódó mágia az oka – bocsátkozok találgatásokba, bár nem tartom szilárd alapon történő megállapításnak, hisz állítása szerint a szellemek küldik neki a látomásokat. De ha az istenek ajándéka a mágia és a szellemei is majdnem olyanok, mint az istenek… - Lehet hozzád csapódott egy szellem?
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szer. Feb. 02, 2022 8:29 pm
Szavaira bólogatok, ám nem azért mert kell, hanem mert értem azokat. Ám közlöm, hogy nem kell semmi és senkise. Szavaim látszik fejtörést okoznak neki. Finoman ízlelgeti azokat. Nem látom benne a jelentésüket, nem is tudom megfejteni. - Jelenteni valamit? – Kérdezem kikerekedett érdeklődő pillantással, aztán kérdésére ismét nyitom a szám. - Igen oda. – Mutatom, ám nem érek hozzá, ha én kértem jó magam is betartom azt. Talán nem akar megenni, ám a vére ívása be kell valljam megrémített. A mester nem itta, mikor megsebesült a mester bekötözte, és viselte a sebet. Nagyon furcsa nekem ezek a szokások. - Fájdalmat, sötétség. – Keresem a szavakat. - Lenni minden olyan zavaros… kavaros.. – Folyattam a leírását a látomásomnak. - Bár mutatni meg.. – Sóhajtottam fel. Olyan kevés szavakkal rendelkezem, hogy nem tudok rendesen elmondani, amik a fejemben vannak. - Mondani én mit? – Kérdeztem és remélem elmondja, hiszen éreztem mozgott a szám. Következőben a szavai már a szidalmaimra irányulnak. Nem akarom ilyan hamar veszni a beszélgetést. - Fiú, mit jelent valamit tudni? – Kérdezem a tekintetét keresve, hogy mondjon már nekem valamit. Hátha többet tud, hiszen olyanak voltak a szavai. Vagy csak a képzeletem játszott velem újra? Jobban meg kellene ismernem az embereket, de oly annyira nagy bennem az ellenérzetem felájük, hogy képtelen vagyok.
- Gyógyító, olyan ember, aki segít, ha fáj valamid – válaszoltam türelmesen, nem téve hozzá, hogy akár el is mormol egy imát a lelki üdvéért, ha arra sor került. Remélem, azért még ott nem tart. – Rendben, de ha mégis úgy éreznéd… - bólintok beleegyezően, mégsem érzem magam teljesen nyugodtnak sem ő miatta, sem pedig a történtek miatt. Erős lány, akinek a büszkesége vetekedik az elfek híres önhittségével. A parton sem volt hajlandó bevallani gyengeségét, nem tudta, hogy én látom, láttam az elhalványuló auráját. S ami pedig szavait illetik… félek, hogy valaki meghallhatta. Félek, hogy valaki kíváncsiságát túlságosan felkeltette. Aljas árnyként szivárog pólósaimon keresztül belém az aggály, s nekem fogalmam sincs, hogy védhetném meg a lányt, míg Azildor nem tér vissza. ~ De, nem! Senki nem tudja ki ő! Senki, nem hallott semmit! ~ Nyugtatom magam, s próbálok úrrá lenni borúlátó gondolataim felett. – Egy bogár…- ismétlem utána apró főhajtásokkal. Fogalmam sincs mit jelenthet, lehet a tavaszi méhecske dongást látta. - … várj… várj, azt mondod, hogy az én vállamra? – tartom fel a tenyerem, s rázom meg a fejem. Szavai csak most ütköztek tudatomnak, nyertek értelmet. Mit keresek én a látomásában, a jóslatában vagy nevezzük akárminek? Sikít fel bennem a rémület, legalább olyan élesen, mint, akinek a farkára léptek. – Mást is láttál? – mérem végig gyanakvó pillantással. Rossz érzés a pánik, amikor szívem hevesebben kezd el verni, amikor olyan forróság önt el, hogy ökölnyi verejtékcseppek kezdenek el gyűlni a homlokomon, de még rosszabb, ha kétszeresen tör rám. Hirtelen nem tudom miért aggódjak jobban. Azért, mert egy látomás részese vagyok, vagy, hogy esetleg abban a látomásban Káosz professzor is felbukkant. Még a végén nekem lesz szükségem gyógyítóra. Néhány perc erejéig azonban, elhagy minden baljós érzelem s gondolat, ahogy szavait, heves kézmozdulatokkal kíséri. Van benne valami bájos ártatlanság, ahogy akarva, akaratlanul használja az emberekre oly jellemző gesztikulációt. Nagyanyámat juttatja eszembe, aki mindig úgy hadécsolt beszéd közben, mintha legalább szellemekkel viaskodott volna. Mosollyal arcomon hallgatom beszámolóját a látomásárról, mely lassan fakul meg, ahogy tekintetem vele komorul. Ahogy újra és újra felcsendülnek a fejemben szavai, lelkemre sötét árnyék ül, mely távozni nem akar, csak köddé fakul. Kérdésére felszökik szemöldököm. Hirtelen nem tudom mit is mondhatnék neki, hisz a legkevesebb fogalmam van arról, miként is működhet ez a dolog. Percekig merengek a válaszon, hisz szavaim könnyen elárulhatnak, már maga a helyzet, mit oly természetesnek veszek, mintha magától értendő volna. – Vagy csak nem töltöttél elég időt a mestered mellett. Vagy fejlődsz – ezt a két lehetőséget tartom a legkézenfekvőbbnek, már ha csak más tudományt nézek. Lehet ezt egyáltalán annak nevezni? Fogalmam sincs. De mindenhez szükséges a gyakorlás, mely az én meglátásom szerint könnyebben megy, ha valaki fogja a kezed. Persze, ez mind csak találgatás, s azt sem tudom, hogy könnyebbséget hoz e Leniának. – Idővel talán menni fog az is. Légy türelemmel – felismerő mosollyal libben magasba szemöldököm. Na, igen, a türelem.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Vas. Jan. 23, 2022 7:38 pm
Nem tudtam már szavaira figyelni, alig pár lépést tehettünk, amikor is látomás magával ragadott. Nem messze tőlünk hallom felcsendülni egy kérdést, amire nem reagálok és nem is figyelek oda. Ő megrázza a fejét, és én pedig próbálom feldolgozni a látottakat. Nem tehetek róla, ám elég nagy feltűnést kelthettem. Minek ütik bele az orrukat olyanba, ami nem az ő dolguk? Az ajtó nyikorogva csukódik, s figyelem őt. Azonban komolyan, még egyszer hozzám ér találok módot rá, hogy fájjon neki. Megkapaszkodtam, fenébe! Gyenge emberi testem, és még korai képességeim borzalmasan gyengévé tesznek. - Papra? – Kerekedik el a szemem és nem értem megint mit beszél. - Nem kelleni semmi se, köszönni. – Mondom lassú szavakkal. - Én látni egy bogár, ami szállni oda. – Mutatok a bal vállára. - Látni sok rosszat, félelmet, hallani keserű hangok. – Próbálom magam kifejezni, kezeim pedig akaratlanul is táncolna, ahogyan jelelem najádként a szavakat. Leállítom mozdulataim. Erre ügyelnem kell. - Eddig tanulni, hogy szellemeknek kell valami, ám tanítom hazudni nekem? – Kérdezem nem várva választ magam elé pillantva. Miért nem árulta el nekem a mesterem, hogy hogyan is működik ez? Összezavarodtam, nem emlékeztem milyen szavak hagyták el a szám. Olyan volt, mint ha nem is én mondtam volna ezeket. Valaki rajtam keresztül beszélt volna. Még engem is megrémített. - Nem tudni irányítani, lenni nagyon tanuló. – Kapaszkodom erősebben.
Vajon minden najád ennyire eltökélt, ha valamit a kobakjába vesz? Fordul meg fejemben a kérdés, ahogy határozottan indul meg, s szeli a könyvtáron végig futó mára már fénytelen szőnyeget. – Elég nagy ez a torony… - teszek még egy utolsó próbálkozást, annak érdekében, hogy letegyen Káosz kereséséről, még mielőtt ernyedten borulna karjaimba. Más helyzetben örülnék a helyzetnek, hisz ritka az az alkalom, mikor így elalélnak puszta látványomtól is. S még jobban örülnék, ha ez valóban így történt volna, de az elsuttogott szavak, nem erről árulkodnak. Néhány pillanat lehet az egész, míg hasonló révületbe esik, mint néhány nappal ezelőtt a parton, számomra mégis hosszú óráknak tűnnek. Szívem szapora verése csak akkor lassul le, mikor sűrű fekete pillái mögül ismét felragyog a tiszta türkíz tenger csillogása. Kérdésére, csak óvatosan egyenesedek ki vele, végleg pedig csak akkor eresztem puha bőrű kezét, mikor érzem, hogy biztos lábakon áll. – Hívjunk gyógyítót? – hallom, ahogy a hátam mögül egy nő hangja kúszik felénk. Lenia vonásait figyelve, rázom meg a fejem. – Nem, majd elkísérem – ezen úgysem tudna segíteni, legalábbis megérzésem ezt súgja, s még a kelleténél több figyelem fordulna felé. Melyet szemlátomást nem szeretne, s megeshet Azildor sem magyarázkodna feleslegesen. A körénk gyűlt emberek hada lassan, de visszatér hátra hagyott könyveihez, így mi gond nélkül távozhatunk. –"A hegyekkel tűzdelt szigete, a dél-keleten fekvő, Fehér-tenger által szegélyezett, benne minden rettenetével "– válaszolok, miután becsuktam magunk mögött a súlyos ajtót és a folyosó egyik rozstáblákához kísérem, melynek párkányán megtámaszkodhat, ha szükségét érzi. A téli nap meleget aligha áraszt magából, ám fénye megtörik a színes üvegen, mely szemkápráztató aurát ölt a lány törékeny alakja köré. Félmosoly szökik ábrázatomra a látványtól. Szavait pedig a szívemet elfogó rossz sejtelem égette az elmémbe. – Szükséged van papra?– noha, sejtem a választ, ám magam sem vagyok benne biztos, hogy nem szükségeltetik. Ha úgy kívánja, akkor elkísérem, ám, ha visszautasítja, szemhunyásnyi idő elteltével magasba emelem szemöldököm. – Mit jelent? – kíváncsiságom a lényem része, így bármennyire is szeretném féken tartani győzedelmeskedik, s kibuknak ajkamon a szavak. – Láttál is valamit? – biccentem oldalra a fejem, hogy most másik szemöldököm kapaszkodjon homlokomra. Furdalja az oldalamtat vajon most is látott valamit, ahogy a Druida parton?
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Szer. Jan. 19, 2022 5:02 pm
Fékeztem indulataimat, és amint ez megtörtént már a szemeim sem forogtak vérben. Meg kell békélnem az emberekkel, ha itt akarok lenni. Bár élni semmiféleképpen nem akarok majdan. Bocsánatot kér, ami még lihegve fogadok. Itt nem tudom magam megvédeni, és félő azt, hogy kihasználnak majd az emberek. Félek, hiszen bármi történhet velem emberi alakban. Elindulok meg keresni a macskát. - Káoszt keres. – Válaszolom, és kutatom a macskát, hiszen ő is azt mondta segít ebben. Azonban észreveszem, hogy figyelnek minket, és nem igazán értem a miértjét.
Ám ekkor a látomás, ami olyan hirtelen jött olyan hirtelen lesz is úrrá rajtam. Eddig azt hittem kell vér, kell áldozni a szellemeknek, de tévedtem. Az adottság bennem van, így minden féle figyelmeztetés és akaratom ellenében jön elő. Olyan valóságos minden, olyan tiszta. Soha nem láttam még ennyire tisztán semmit sem. Hallom a hangokat, mint ha azok csak mellettem szólnának, és érzem a szelet, amit a bogár szárnyai keltettek orcám előtt. Feleszmélve azt veszem észre, hogy kezei rajtam, és én is fogom őt. Kezei és tekintete között jár szempárom. - Elereszt? – Kérdezem, én elengedem, s remélem ő is. - Lenni jól, igen. Azt hinni. – Mondom zavartan kissé. - Mondani én mit? – Kérdeztem tőle rémülten, hiszen emlékszem valamik elhagyták ajkaim, ám képtelen vagyok azok felidézésére.
Elbizonytalanodott orcáját látva, hasonló vonások rajzolódnak ki ábrázatomra. Értetlenül állok a kérdése előtt, hisz magam sem tudom a választ. Úgy érzem hasonló gyerekcipőben járunk ebben a témában. Bár a tény birtokában – miszerint nincs tisztában képességének használatával– nem tudom, hogy meglepetést okoz vagy együttérzést vált ki belőlem, netalán mindkettőt. Hisz valahol én is így vagyok a sajátommal, mely a véremben csörgedezik. – Talán – mondom immár teljesen elbizonytalanodva. Ha valóban volt mestere, s ha egy kicsit is hasonlít a mágia elsajátításához, meg lehet, hogy kellő iránymutatással olvashatna a jelekben vagy csak ösztönből kellene értelmeznie. Fogalmam sincs, de kellően kíváncsivá tett. Morfondíroznák is tovább rajta, amennyiben, mint derült égből a villámcsapás nem hajlana arra, hogy itt azon nyomban összeessen. 
Nem értettem miért gondolja így, ezért ez az arcomra is kiült. Nagyon jól kezdek bele jönni az emberi viselkedésbe, ám még akkor is lennének mit csiszolni rajtuk. Ám lehet, mivel emberré váltam, és átalakultam – még akkor is, ha csak nem sokáig – talán ez vele jött.