Megilletődöttsége gondolkodóban ejt. ~ Virágot csak látott már? ~ fogalmazódik meg bennem a kérdés. Nem vendégeskedik sokáig, hisz hamar jövök rá, hogy értetlenkedésének oka, inkább maga a gesztus melyet képvisel. Ha bár a lenti élet számunkra csodálatos és elképzelhetetlen, az mindenképpen elmondható róla, hogy érzelmektől mentes. Legalábbis az elmondása s az eddigi tapasztalásaim alapján. Nem kívánom önszántamból magyarázni, ha kérdése akad bizton veszem felteszi azt. Orcája izmainak átrendeződése némi pánikot lehel belém, ahogy tengerszín szemei, háborgó mélységgé változnak. Fogalmam sincs, mire lehet képes a szárazföldön, de mindenképp megnyugtató tény, fogazata olyan maradt, mint volt. Sikló gyorsaságával veszem le róla a mancsom, s tartom a magasba. – Ne haragudj, nem akarlak bántani. – miért is tenném? Nem ártott nekem, s míg Ezarast nem fenyegeti, úgy nincs is okom rá. Hiába pattantak a lant húrjai, s szól hamisan a dallam, akad olyan, mely még hozzá köt. Néhány pillanatra elmerengve, nézem a lány vonásait, hibátlan alabástrom bőrét, fakó ajkait, s keseszín haját. Utasításának, ezek után ki merne nemet mondani? Én mindenesetre semmiképp, így követem, de fogalmam sincs hova. – Hova is megyünk most pontosan? – iramodok meg utána mezítelen talpakkal, kerülve a ránk tapadó szemek vizslatását. Mely bizton veszem, hogy nem csak Leina szemrevalóságának szól, hanem a félőrültnek is, aki egy függönnyel körbe tekerve követi. Még ha pár perc erejéig is a legkisebbre szerettem volna zsugorodni, összeszedve minden szemtelenségem húztam ki magam. Legfeljebb kellemes kis pletyka kap szárnyra a torony falain belül. Ebben a pillanatban azonban szívem kihagy néhány ütemet, s hűl meg ereimben a vér. Bár megriaszt megingása is, s ahogy karomba kapaszkodik. – Jól vagy? – kérdem, bár elnézve talán el sem jutnak szavaim tudatáig. Ráfogok magam is vékony karjára, míg a másikkal átfogom derekát, nem törődve korábbi felhorkanásával. Aggódom, hisz fogalmam sincs, mi történik, nem tudhatom, hogy a najád lét mivel jár idefent. S hogy én mit tehetnék. Ajkait elhagyó szavak pedig… tudatom ágára telepedik, hogy ott ringatózzon, fel s alá. Értelmetlen zagyvaságnak tűnik az egész, s mégis mintha jelentene valamit. Az idő mégsem alkalmas arra, hogy ezen gondolkozzék. A lány köré gyűlt kisebb ember tömeget próbálom hátrább hessegetni még mielőtt megfullad
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Csüt. Jan. 13, 2022 5:14 pm
Értetlen pillantást vetek rá. Hogy érti, hogy illik a szememhez? Virág és közte járt a pillantásom. Nem igazán értettem ezt hogyan érti, de elfogadom a virágot. Zavartságom természetesen nem enyhül, hiszen felém tartja azt, amiből vér csöppen le. Láttam már a szárazföldön viselkedni a vért, amit a víz nem mos el, hanem lecsöppen. Még is soha nem láttam azt, hogy valaki kellemesen igya azt meg. Nem vagyok harcos, ám egy vehemens najád biztosan, aki nem hagyná magát, ha az én vérem kellene neki. megfog, s azzal arrébb tessékel. Érintése hirtelen, s megrezzenek, meg fogom azt olyan erősen amennyire csak tudom. - Nem érni hozzám. Vérem enyém, s benn maradni a helyén. – Vetem rá égető pillantásom. Nem tudom mennyire lehettem erős, hiszen emberi formámban messze nem vagyok erőm teljében. Számomra nagy erőfejtés volt, ám lehet, meg sem érezte. Gyenge vagyok, ami nem éppen kellemes. Elengedem, majd lépek egy fél lépést arrébb. Ám szavaira kissé lehiggadok, s csendesebb leszek. - Érteni. – felelem már higgadtabban, de rajta tartom a szemem, ha megint hozzám érne. - Keresni. – Mondom helyeselve, s pillantásom körbe kezdett járni. Elindulok, remélem követ. Érdeklődik a mester és az én kapcsolatomról. Nem igazán tudom mit feleljek, hiszen nem is akarom elmondani neki. - Egyszerű lenni. Nekem segítség, és ő adni. – Felelem, majd vállat vonok. Nem fogok elmondani a titkai. Az emberek túl kíváncsiak.
Megtorpanok, tekintetem elsötétül, s a szívem hevesebben ver. Megszűnik a világ. Tudattalan kapom el a karját, ám nem abból fakadtak a képek. Látomást látok. Olyan, mint ha a könyvekkel teli helység át változna egy másik tájra. - A hegyekkel tűzdelt szigete, a dél-keleten fekvő, Fehér-tenger által szegélyezett, benne minden rettenetével. – Motyogom magam elé halkan, - már, már tökéletes közös nyelv használattal - hogy csak ő hallja. Egy szitakötő szeli át a vidéket, s pillantásom követi őt. Előttem száll, majd megpihen a fiún kicsit a bal oldalán. Szárnyait rebegteti, s elszáll. Sötét, s félelmetes suttogások, morajok töltik be a termet
Kérdések sokasága cikázik fejemben, melyek egyre inkább elbizonytalanítanak. Szinte tehetetlenül állok szembe a helyzettel. Rhys, hol hagytad a józan eszed? Kellett ez neked? Itt állsz, egy tengeri szépséggel, melyről ki tudja, mit tudnak a toronyban lakók? Valódi mivoltját kötve hiszem, hisz Azildor jelenléte nélkül igazán veszélyben lenne. De mégis miféle magyarázatott adhatod Lenia szokatlan viselkedésére? – Hamarabb elszáradnának, elhullajtanák leveleiket, s szirmaikat. – állok fel s helyezem az asztalra a darabokat. Éjszín virág, mely nem csak látványával, de illatával is ékes dísze volt ennek a kiszugnak, immár szanaszét hever a nedvességtől csillogó szekreteren. – Harangláb. – csippentek egyet az ujjaim közé, s emelem az orromhoz. – Illik a szemedhez. – nyújtom át neki egy szelíd mosoly kíséretében. Amennyiben nem fogadja el, úgy visszateszem, s máris belekezdek a magyarázkodásba, melyet végül jobbnak is látok nem folytatni tovább. – Igen, persze, csak egy karcolás. – emelem el számtól az ujjam, hallva őszinte aggódását. Összefutnak a ráncok a homlokomon, akár gyűrthegység redői. Enyhén félre biccentet fejjel tartom felé ujjam, melyből újabb rubinvörös vércsepp kezd dagadni. Rémülettel festett arca kölcsönöz neki valamiféle különös bájt. Emberibbé teszi, a formás arcot, azzal a turcsi orrával. Talán csak számomra fest színeket orcájára érzelem, mely egy nőt nővé tesz. Legyen az a szemeiből kicsorduló könny, ajka vonalának őszintén felfelé gördülő vonala, vagy az aggodalom barázdái homlokán. – Mondhatni, nem szeretném, ha véres lenne a ruhám. – vonom meg a vállam, s nézek végig magamon. Bár ezért a függönyért, nos, nem lenne kár. – Gyere, menjünk arrébb. – indul meg karja felé kezem, de csak akkor fonom ujjaim finoman rá, ha hagyja. Remélem, nem tépi ki itt tőből a karom, amiért átléptem a személyes terét. Elég kellemetlen lenne, nem csak a látvány, de valószínűleg az élmény is. – Itt nem szabad hangoskodni. Kicsit legyél… csendesebb. – lépek kissé arrébb a baleset helyszínétől, hogy aztán bemutassam a könyvtár rémét, s kapok egy gyorslefolyású agylágyulást miután válaszolok kérdésére. – Mit is mondhatnék? Nem egyszerű, de nem gonosztól való dolog. Értelmesnek ,akarom mondani okosnak tűnsz, megbirkózhatsz vele. – bár nem régóta élvezi Ezaras vendégszeretetét, s társaságát, mégis lenyűgöző tanulékonysága. Egy megszelídíthető „szörnyeteg”. Ebben a pillanatban kezdtem színesfoltokat látni a mennyezeten, s mindenhol amerre néztem. Mellkasom behorpadni készült a nyomástól, s érzem, ahogy egy verejtékcsepp kezd el végig gurulni halántékomon. – Megkereshetjük. – hangom épp oly fakó, mint amilyennek arcomat érzem. ~ Az istenekre! Mit vétetem? Sose fogjuk megtalálni.~ születik meg a gondolat a fejemben, de hamar elnyomom egy torokköszörüléssel. – Az. Keserű akár az epe. – válaszolom röviden, fintorral az orrom alatt, melyet hamar lemos felüdülése a kismacskák hallatán. Mosolyomnál többet, nem tudok s nem is akarok válaszul adni. – Akkor honnan ismered? – érdeklődőm tovább, s indulok el a könyvtár polcrendszerei között. Egy cirmos megkeresése, akit nem lehet látni a fától, nehéz úgy, ha egyhelyben toporgunk.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Pént. Dec. 31, 2021 4:36 pm
Furcsán nézek rá, ahogyan beszél és elbiccentem a fejem oldalra. Untatni? Az mit jelent? Ám nem akarok már kérdezni, olyan lehetek, mint egy ember ivadék. Ahogyan hátráltam és megkérdeztem milyen fajta víz ez, kellemesen nyugtázzam azt, hogy akkor ez nem lehet rám hatással. - Megölné? – Kerekedik el a szemem, s bukik ki ismét egy elrejtett gondolat. Elkezdi összeszedni, s felpillant. Felnevetve valamit kérdezett, amit nem igazán értek. Oh..! - Nem. – Vágom rá egyszerúen, kissé zavartan. Nem mondhatom el, miért tele van tudóssal, akik bizonyosan felboncolnának. Vagy ő tenné?
Megvágja magát, én pedig előrébb lépek. - Jó lenni? – Kérdeztem, valóban aggodva. Ajaj, elkezdtek érdekelni az emberek? Mit tett velem ez a hely? Elkezdte enni az ujját. - Mit csinálsz? – Pillantok oda összevont szemöldökkel, rémült arccal. - Megiszod?! – Mondom kissé hangosabban, amire mögöttem egy hangos psztt… hallatszik. A hang irányába nézek, majd vissza a fiúra. Kérdésére akkor reagálok, ám a látvány elborzaszt. Újra nem értem az embereket. - Nem tudom, nehéz? – Kérdezek vissza a kérdésére, de még rémülten. Valami ereje van itt a vérnek? Az enyémet is megisszák majd?
Ám hamar a macska téma jött. - Értem, akkor meg keressük? Remélem nem lett baja. – Mondom. Talán szavaimból lehet már tudni, hogy érdeklődöm iránta, és nem akarom megfojtani, majd elfogyasztani. Ám ahogyan rá mutat egy emberre, oda fordulok. - Elég keserű élete lenni akkor. – Válaszolom rá. Allergiás? Na jó, komolyan mik ezek a szavak. Biztosan kitalálja már. - Oh, milyen jó. – Mondom, mindig öröm az újszülött. Nagy becsben tartom, hiszen a mi fajtánkban rég volt, hogy a szellemek megáldottak volna minket kicsikkel. - Igen. – Felelem a nevére remélem jól emlékszem. - Nem lenni tanítvány, lenni… - Gondolkodom el. - Ismerni. – Vágom rá a végére.
Kérdésére a válasszal nem várok sokat, hamar megadom rá a választ. – Őszintén, valóban nem az… - kissé kellemetlenül érzem magam, a majdnem lelepleződésem okán, így feszülten dörzsölöm meg tarkóm. - … nagyon sok odafigyeléssel jár és… - folytatom, mikor rádöbbennek arra, hogy nem egy egyszerű leánnyal állok szemben. Egy najád, teljes életnagyságban, kinek gondolkodása eltér a miénktől, s a tapasztalatok alapján nehezére esik megérteni a hosszúra szőt mondatokat. Nem az ő hibája… magam sem lennék másképpen az ő otthonában. - … ááá nem számít, nem akarlak untatni. – legyintek s engedem le magam mellé kezem, miközben ismét elmosolyodom. Nem tudom, mire számíthatok tőle, kérdésekre, lesajnáló, gőgös pillantásokra… kissé félve tekintek az új kihívás elé. Néhány pillanatig elidőzök arcán, hajának lágy hullámain, finom anyagú ruháján, mely kiemeli karcsú derekát. Újra meg kell állapítanom, hogy emberi külseje sokkal barátságosabb és kellemesebb látvány, mint az mely farokban végződik. – Nem, nem… édes víz, a tenger vize megölné a virágokat. – hajolok le, hogy összeszedjem a nagyobb vázadarabokat a padlóról. – Csak nem szeretném, ha megvágnád magad. – nézzek fel rá egy pillanat erejéig. – Talán a sós víz kiszárítja a bőröd? – nevetek fel. Nem sokat tudok a najádok létezéséről, csak sejtéseim vannak, de azok is csak a néhány nappal ezelőtt látottak alapján. Alkalmam még nem adatott sem utána olvasni sem pedig kérdezni attól, kinek valószínűleg több fogalma lehet erről a népről, Azildortól. Noha, nem biztos, hogy ez lenne a legszerencsésebb megoldás tudásom bővítésére. – Oh, nem tudtam. – egyenesedek fel, s helyezem az üvegdarabokat az asztalra, melynek az egyike megvágja ujjbegyem egyikét. Halkan szisszenek fel, miként egy rubin vércsepp buggyan ki bőröm alól. – Csak kitartás kérdése. Szeretnéd megtanulni? – enyhén biccentem oldalra fejem, miközben ajkaim közé fogom vérző ujjam, s itatom fel nyelvemmel vérem. ~Meglátott.~ sikít fejemben a gondolat, melyre arcom izmai megrándulnak. – Ide nem jöhetnek macskák. – a rám törő zavart szavaimmal próbálom leplezni. – Látod ott azt az embert? – fordulok meg s félre tolva néhány könyvet a polcon, mutatok egy ősz hajú, görnyedt hátú s hórihorgas orrú férfira, aki éppen egy vaskos könyvet helyez vissza. – Utálja az állatokat. – főleg a macskákat, ezt már csak magamban jegyzem meg, de teljesen biztos vagyok benne. – Szerintem, magán kívül nem is szeret senkit. Még egy porcica sem érezhetné magát itt biztonságban. Azt hiszem allergiás rájuk. – s ahogy ezt kiejtem a számon, már be is teríti a kezében szorongatott könyv borítóját apró nyálcseppjeivel. – Szóval, biztos, hogy nincs itt macska. – igazítom vissza helyükre a könyveket. – Ám minden bizonyára vannak itt más macskák is. – bár azokat inkább tartják egerészni, mint házi kedvencnek. – Nem is olyan rég születtek kismacskák is. – na persze, nem én lettem hirtelen nagycsaládos, legalábbis remélem, hogy nem egy elborult pillanatom szüleményei. – Brr. – rázom meg a fejem a gondolatra. – Mágus alatt, Azildor mesterre gondolsz? Tán a tanítványa vagy? – kérdezem, hisz kíváncsiságom nagyobb annál, hogy homályban hagyjam ismeretségük részleteit.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Vas. Dec. 26, 2021 4:23 pm
Furcsa lesz az arca, amit én csak még értetlenebb ábrázattal viszonzok. Eltelik pár pillanat, hogy válaszra méltat engem. - A mi? – Kérdezek vissza rémült arccal. Mit jelenthet ez a kifejezés. Ám válasza elég hamar érkezett. - Ez nem lenni könnyű munka. – Mondom. Bár cseppet sem érdekelnek az emberi munkák, és szokások. Jó lehet, hogy kezd tetszeni nekem is, hogy finom illatom van és csinos a hajam, valamit a ruhám is most egészen elegáns volt. A hajamat most az asszony leengedve hagyta, oldalt felcsatolva, és egy virágot tőzött a jobb részébe. A virágnak nagyon finom kellemes illata volt. Megrázza a lábát, s lép egyet arrébb, majd ismét hozzám szólt. - Ez lenni nem sós? – Kérdezem, majd hátrálok. Kissé félő, hogy egyszeriben átváltozom itt mindenki előtt. Jobbnak látom a lépés távolságot megtartanom. Ám kérdése csak egy, egy fél pillanattal később tudatosult bennem. - Én?- Kérdeztem vissza bugyután. - Én nem tudni ezeket az írás. Nehezen tanulni meg? – Kérdeztem, bár nem tudom miért kezdtem el a báj csevejt vele. Nem árulhatok el semmit neki. - Nem láttál erre egy macskát? – Kérdeztem újra, s körbe pillantok. - Azt hittem a mágus macskája lenni itt, de csak képzelődni. Vagy lenni több macska? – teszek fel még egy kérdést. - Bocsánat. Én lenni új. – Kérek elnézést a sok kérdésért.
Báryú vigyorral az ábrázatomon fogadom a leányt, s ez még pár pillanatig így így marad, míg ki nem ötlök egy hellyel közel elfogadható választ. Bár amondó vagyok, hogy bármit mondhatnék neki, úgy fogadná el, miként cinege az etetőbe szórt kölest. Hisz pont annyit is tud, a felszínen virágzó életről. Mégis szorult belém némi jóérzés iránta, a helyzete okán. Ijesztő lehet számára ez az idegen környezet, kultúra mely körbe veszi. Legalábbis számomra biztos az lenne. Nem szeretném félrevezetni, s ha már Azildor a bizalmába fogadta s szárnyai alá vette, kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rá. Ez nem azt jelenti, hogy felfedem előtte titkomat, csupán annyit, hogy nem teszem teljesen lóvá. - Az egyik könyvtáros vagyok. - köszörülöm meg a torkom, mielőtt felelettel élnék. - Az a dolgom, hogy visszahelyezzem az asztalokon felejtett könyveket, útba igazítsam a tanoncokat, ha nem találják azt, amit keresnek, figyeljek a művek állapotára, s ha szükséges átkötésre szállítsam át a könyvkötőknek az alagsorba. - válaszolok kimérten, bár még mindig kissé megszeppenve, melyen kíváncsiságtól ragyogó tekintete cseppet sem segít. Mintha minden titokról le akarná rántani a leplet. Röpke pillanatig merülök el a kékségben, még mielőtt ráeszmélnék, hogy még mindig mezítelen lábbal a vízben tocsogok. Megrázva lábaim lépek hátra, a már kissé megkötött szőnyegre. - Vigyázz, ne lépj bele. Te, mi járatban vagy itt, talán valami olvasnivalót keresel? - döntöm most én oldalra a fejem, halvány mosollyal szám szegletében.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Kedd Dec. 21, 2021 8:14 pm
Reménykedtem benne, hogy a látomásom hamarosan valóssá válik. Talán ez vezérelt ide engem? Ám a sürgésforgás még jobban lekötötte a figyelmem, hiszen annyi ember jött, és ment a folyosókon lenni sem lehetett. Finom ételek illata lengette be az épületet, ahogyan készítették, majd szállították el azokat. Éhes vagyok, még ma nem emlékszem, hogy ettem volna. A hó még mindig olyan bájosan hullott, hogy kedvem lenne ki menni, ám engem a könyvtár jobban érdekel. Könyvtár, így nevezte a férfi. Milyen könyvek vannak itt? Mit, és hogyan lehet itt olvasni. Nem ismerem a közös nyelv ezen fajtáját, hiszen még a beszédet is alig sikerült elsajátítanom. Az olvasás, és írás, ahogyan nevezik, el se tudom képzelni, hogyan is működhet.
Egy csattanás üti meg a fülemet. Még is mi volt ez? Tovább kémlelem a sorokat, kutatva a hang után. Olyan sok minden van ebben a teremben, hogy élhetnek így az emberek? Értetlen ábrázat kerül az arcomra. Ahogyan haladok a sorok mellett, mozgolódás látok fel bukkanni, egy- egy könyv mögött. Mi az, kiaz!? Végre sikerült megtalálnom a hang forrását, ami egy furcsa öltözékez fiú volt. - Te lenni ki? – Kerekedik el a szemem, s méregetem végig. - Mit csinálni? – Kérdezem. Láttam már furcsább öltözéket is, ám még mindig nem tudom megszokni ezeket. Saját öltözékeim is szűkek, s néhol kényelmetlenek. A víz alatt minden olyan szabad, és kényelmes. Elbiccentem a fejem és várom a válaszát.
Áthelyezték a rezidenciámat. Ennek oka, hogy Alzidor és a többi tanácstag napokra bezárkózott a Nagyterembe, valami halaszthatatlan ügy miatt. S persze, oda macska nem teheti be a lábát. Mintha, kihallgathatnák bármit is. Az már egy teljesen mellékes dolog, hogy van benne valami. Nos, hiába is voltam szemtanuja az izgatott készülődésnek, ennek ellenére torzonborz felem úgy döntött, hogy napokig elnyomás alá helyez, így igencsak meglepett, mikor a lány szobájába ébredtem öntudatomra. A holdfénye cirógatta arcom, s vonta ezüstbe pucér testem. Azon az estén, a levegővétel is merészségnek számított, nem hogy még a kisujjamat is megmozdítsam. Úgy feküdtem, akár egy fadarab, miközben azon tűnődtem, mikor fog Leina lecsapni rám, mert megérzi a préda szagát, de úgy aludt, mint a tej. Ritkán imádkoztam már ennyit. Azóta próbálom kordában tartani szőrösebbik felem, s a kanapéra vackolni. Őszintén, a Tanácsos mellett efféle frusztrációm nincs, úgy horkol, akár egy vadkan, ha sikerül fejének a vánkoshoz érni. Általában bágyadt pofával figyelem, mikor elhagyja a szobát, hisz mit s érdekli egy macskát, hogy a mélység leánya, hova is tipeg, legfeljebb lenyeli egy vízi gyík, csak elegendő eleséget szórjon ki, míg a gazdája vissza nem tér. A mai nap azonban más volt, már magam is untam a fekvést és az ablakon való örökös bámulást, bár a hóesés látványa különösen szép volt, de már nem a harmadik órában. Más lett volna a helyzet, ha a frissen eset hóban sétálhattam volna. Lustán néztem a lányra, amint újra felült az ágyán, mikor az előbb feküdt le. Láthatóan szenvedett, s hasónlóan feszültséggel töltötte el a bezártság. Ám most ahelyett, hogy ismét elterüljön az ágyon, rászánta magát, hogy útnak induljon, s felfedezze a falak nyújtotta újdonságokat. Legalábbis ezt engedte sejteni, hogy nem terítette magára szőrmével szegélyezett vállvetőjét. Természetesen úriember lévén nem hagyhatom magára, így nem volt kérdés, hogy vele tartok. Persze, csak tisztes távolságból követem, a kisurranás a záródó ajtón nagyon megy. Szaporábbra vettem lépteim, amint láttam, hogy a könyvtárba keres új kalandokat. Itt már nehezített terep várt, kevesebb az árnyék, ahol meghúzódhatnék, a hatalmas ablakokon csak úgy ömlött be a fény, mely megvilágította az apró jégvirágokat is. Lábak alatt kellett magam átverekedni, hogy aztán a hatalmas díszsáfrány zöldjei alatt bújjak meg, míg ő a sorok között andalgot. Szigorú pillantást vetettem az ősz hajú írnokra, aki valami oknál fogva kiszagolta ittlétem. De vak volt, mint a bányaló, nem szólt egy szót sem. A növény mögül egy ugrással a ablakhoz állított körasztalra pattantam, mikor elfogott az ismerős érzés. A váza azzal a néhány kóróval a padlón csattant, s mezítelen lábamon, nagy kövér vízcseppek csorogtak végig. – A francba! – szitkozódtam halkan remélve, hogy nem is volt ez olyan hangos. De a könyvespolcok közül a lány hangja csendült fel. Gyorsan kellett felmérnem a helyzet súlyosságát, s megoldást találnom, koronaékszereim elfedésére. Eszem ágában sem volt kilépni a könyvek takarásából, legalábbis így biztos nem, amíg felül kerekedik rajta a kíváncsiság – ha megtörténik- a hirtelen mozdulattal lerántott sűrű szövésű kék függönyt terítem magamra, akár egy tógát. Furcsa népek lakják e falakat, s a divat is kezd betörni ide, lásd csak Nasirt, elég csinos kis rongyai vannak. Amennyiben a lány utána jár, a zaj forrásának, úgy már teljes pompámban fogadom – Ohh, csak egy óvatlan baleset, nem akartam megijeszteni a kisasszonyt. – setén bólintok, miközben próbálom méltósággal viselni új ruhám, akár egy jól nevelt varázsló.
Vendég
Vendég
Utolsó Poszt ∞ Kedd Dec. 14, 2021 4:04 pm
Már nem is számolom hány napja vagyok itt. Nem vagyok rab, ám még is annak érzem magam. Bármikor a tengerbe mehetek, és átváltozhatok, majd vissza még is olyan ez, mint aki még is ide lenne láncolva. Fájdalmas, hogy eddig csak új keveset tudtam meg, és még itt kell maradnom. Szellemek tudják, csak merre járnak a társaim, és vajon megtalálnak-e engem. Nem ismerem az emberi formájukat, és ők sem az enyémet, így nem tudom mi lesz velem, máshol kerültem először a partra, és Tulveron száraz földe van olyan nagy, mint a vizei.
Nem bírtam benn gubbasztani a szobában, úgy gondoltam útra kelek, és megvizsgálom hol is élek. Mindenki sürög, forog, és ideges. Összehúzott szemöldökkel figyeltem a népet, ahogyan pakolnak, takarítanak és díszítenek. Mi folyik itt? Kérdezem magamban. A hó oda kinn szállingózott, megnyugtató érzés, gyakran úsztam fel, hogy a hideg hó elolvadhasson az arcomon.
Utam a könyvtárba vezetett, a mester nem enged engem ide be, vagy csak bizonyos részére? egyenlőre senki nem állít engem meg, így könnyedén bejutok. Hatalmas ez a könyvtár. Sokan olvasnak, de inkább minden ember oda kinn segédkezik. Nem tudom, mire készülhetnek ennyire, de a figyelmem jobban lekötik a könyvek, s végtelen sorok. Hihetetlen, csak pislogok körbe, és körbe. Ekkor hangot hallok magam mögül. - Macska? – Kérdezek magam elé, hiszen nem látok semmit, csak olyan volt, mint a Káosz macska elsuhanása. Talán képzelődöm, vagy vannak itt olyan dolgok, amiket meg kell majd szoknom.
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Szept. 27, 2021 5:57 pm
Szabad a játéktér
❖❖❖
Krónikás
Tulveron főkrónikása
Great stories happen to those who can tell them
❖ Ulron :
2128
❖ Tartózkodási hely :
Tulveron
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Szer. Szept. 01, 2021 4:30 pm
It's a kind of magic
Folrandír & Rilrion
“If you choose magic you will never be able to return to the life you once lived. Your world may be more exciting but it will also be more dangerous.
- Magam sem hittem volna, hogy ennyire… Bár bizton veszem, a tiltott részlegen téblábolni sokkal érdekfeszítőbb volna – mosolyodok el cinkosan, elcsitítva a hangomat, miközben egy kicsit közelebb is hajolok hozzá az asztal felett. Az első itt töltött napom alkalmával megpróbálkoztam a lehetetlennel, vagyis minden bűverőmet latba vetve bekéredzkedni a mágusok sejtelmes birodalmába, azonban egyik tanonc kisasszonyt, mesterurat vagy asszonyt sem ragadtattam el a mímelt rajongásommal páratlan személyük irányában. Meg kell valljam, valahol megilletődésre sarkallt a tény, a lepedőakrobatika reménye sem enyhítette meg a szívüket… - Rémesen begyöpösödött itt mindenki, akárha elfelejtették volna, miként kell élni és szórakozni – csóválom meg a fejemet kiábrándultan, majd horkantok egyet a megjegyzésére. Igazából most sem vetnék meg egy kupa bort, de azt hiszem nem a hozzám hasonlóaknak tartogatják a nagy mágusok a rejtett kis készleteiket. Merthogy a nyakamat tenném rá, hogy vannak titkos készleteik… - Ugyan… Ismerem a nővéredet, mellette és a kompániája mellett az volna különös, ha előbb-utóbb nem tévedtél volna a harcosok útjára – somolygok az ábrándos arckifejezésén, mielőtt hirtelen felcsattanna s magam is felegyenesednék az asztallapról. Érzem, hogy a tenyerem enyhén égő, piros nyomot hagyott az ábrázatomon, főként, mert már olvasás közben is sokat támasztottam rajta, de éppenséggel jobban leköt a kéretlen magánszáma Ezüstkének. Félig megemelt szemöldökkel követem nyomon a vetkőzését, melynek végeredményeképpen van szerencsém megszemlélni a csöppet sem vonzó sérülését. Őszintén szólva meg sem próbálom elkendőzni a vonásaimon a fintort, mely a látvány okán kapaszkodott fel rájuk. - Kicsit nagyon… - értek egyet, majd minden jó érzésemet magamra öltve, bátorítólag megpaskolom a bokáját. - De cseppet se félj, amint beheged, sokak számára lesz vonzó látvány – rándítom vigyorra a számat. Nekem ugyan nincsenek effajta hajlamaim, viszont a saját forradásaimról megannyian faggattak már két hempergőzés közepette. - A fehérnépek kifejezetten szeretnek a hozzájuk fűződő történeteken borzongani, néha jobban leköti őket, mint az élvezetek hajszolása – csóválom meg a fejemet, mielőtt elhúzva az ajkaimat hátrafordulnék a pisszegő morc-alakhoz. Bár lássuk be, nem holmi ivóban vagyunk, hogy önfeledten dorbézolhassunk, na meg egyébként sem túl érdekfeszítő a könyvtár hangulata. - Amondó vagyok – szólalok meg jóval csöndesebben az eddigieknél. - Ha már annyira fájdalmas a társaságunk, húzódjunk háborítatlanabb helyre. Valahova, ahova nem sűrűn lép be senki, ha érted mire célzok – mosolyodok el kendőzetlenül rosszban sántikálva.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Megilletődöttsége gondolkodóban ejt. ~ Virágot csak látott már? ~ fogalmazódik meg bennem a kérdés. Nem vendégeskedik sokáig, hisz hamar jövök rá, hogy értetlenkedésének oka, inkább maga a gesztus melyet képvisel. Ha bár a lenti élet számunkra csodálatos és elképzelhetetlen, az mindenképpen elmondható róla, hogy érzelmektől mentes. Legalábbis az elmondása s az eddigi tapasztalásaim alapján. Nem kívánom önszántamból magyarázni, ha kérdése akad bizton veszem felteszi azt. Orcája izmainak átrendeződése némi pánikot lehel belém, ahogy tengerszín szemei, háborgó mélységgé változnak. Fogalmam sincs, mire lehet képes a szárazföldön, de mindenképp megnyugtató tény, fogazata olyan maradt, mint volt. Sikló gyorsaságával veszem le róla a mancsom, s tartom a magasba. – Ne haragudj, nem akarlak bántani. – miért is tenném? Nem ártott nekem, s míg Ezarast nem fenyegeti, úgy nincs is okom rá. Hiába pattantak a lant húrjai, s szól hamisan a dallam, akad olyan, mely még hozzá köt. Néhány pillanatra elmerengve, nézem a lány vonásait, hibátlan alabástrom bőrét, fakó ajkait, s keseszín haját. Utasításának, ezek után ki merne nemet mondani? Én mindenesetre semmiképp, így követem, de fogalmam sincs hova. – Hova is megyünk most pontosan? – iramodok meg utána mezítelen talpakkal, kerülve a ránk tapadó szemek vizslatását. Mely bizton veszem, hogy nem csak Leina szemrevalóságának szól, hanem a félőrültnek is, aki egy függönnyel körbe tekerve követi. Még ha pár perc erejéig is a legkisebbre szerettem volna zsugorodni, összeszedve minden szemtelenségem húztam ki magam. Legfeljebb kellemes kis pletyka kap szárnyra a torony falain belül. Ebben a pillanatban azonban szívem kihagy néhány ütemet, s hűl meg ereimben a vér. Bár megriaszt megingása is, s ahogy karomba kapaszkodik. – Jól vagy? – kérdem, bár elnézve talán el sem jutnak szavaim tudatáig. Ráfogok magam is vékony karjára, míg a másikkal átfogom derekát, nem törődve korábbi felhorkanásával. Aggódom, hisz fogalmam sincs, mi történik, nem tudhatom, hogy a najád lét mivel jár idefent. S hogy én mit tehetnék. Ajkait elhagyó szavak pedig… tudatom ágára telepedik, hogy ott ringatózzon, fel s alá. Értelmetlen zagyvaságnak tűnik az egész, s mégis mintha jelentene valamit. Az idő mégsem alkalmas arra, hogy ezen gondolkozzék. A lány köré gyűlt kisebb ember tömeget próbálom hátrább hessegetni még mielőtt megfullad
Értetlen pillantást vetek rá. Hogy érti, hogy illik a szememhez? Virág és közte járt a pillantásom. Nem igazán értettem ezt hogyan érti, de elfogadom a virágot. 
Kérdések sokasága cikázik fejemben, melyek egyre inkább elbizonytalanítanak. Szinte tehetetlenül állok szembe a helyzettel. Rhys, hol hagytad a józan eszed? Kellett ez neked? Itt állsz, egy tengeri szépséggel, melyről ki tudja, mit tudnak a toronyban lakók? Valódi mivoltját kötve hiszem, hisz Azildor jelenléte nélkül igazán veszélyben lenne. De mégis miféle magyarázatott adhatod Lenia szokatlan viselkedésére? – Hamarabb elszáradnának, elhullajtanák leveleiket, s szirmaikat. – állok fel s helyezem az asztalra a darabokat. Éjszín virág, mely nem csak látványával, de illatával is ékes dísze volt ennek a kiszugnak, immár szanaszét hever a nedvességtől csillogó szekreteren. – Harangláb. – csippentek egyet az ujjaim közé, s emelem az orromhoz. – Illik a szemedhez. – nyújtom át neki egy szelíd mosoly kíséretében. Amennyiben nem fogadja el, úgy visszateszem, s máris belekezdek a magyarázkodásba, melyet végül jobbnak is látok nem folytatni tovább. – Igen, persze, csak egy karcolás. – emelem el számtól az ujjam, hallva őszinte aggódását. Összefutnak a ráncok a homlokomon, akár gyűrthegység redői. Enyhén félre biccentet fejjel tartom felé ujjam, melyből újabb rubinvörös vércsepp kezd dagadni. Rémülettel festett arca kölcsönöz neki valamiféle különös bájt. Emberibbé teszi, a formás arcot, azzal a turcsi orrával. Talán csak számomra fest színeket orcájára érzelem, mely egy nőt nővé tesz. Legyen az a szemeiből kicsorduló könny, ajka vonalának őszintén felfelé gördülő vonala, vagy az aggodalom barázdái homlokán. – Mondhatni, nem szeretném, ha véres lenne a ruhám. – vonom meg a vállam, s nézek végig magamon. Bár ezért a függönyért, nos, nem lenne kár. – Gyere, menjünk arrébb. – indul meg karja felé kezem, de csak akkor fonom ujjaim finoman rá, ha hagyja. Remélem, nem tépi ki itt tőből a karom, amiért átléptem a személyes terét. Elég kellemetlen lenne, nem csak a látvány, de valószínűleg az élmény is. – Itt nem szabad hangoskodni. Kicsit legyél… csendesebb. – lépek kissé arrébb a baleset helyszínétől, hogy aztán bemutassam a könyvtár rémét, s kapok egy gyorslefolyású agylágyulást miután válaszolok kérdésére. – Mit is mondhatnék? Nem egyszerű, de nem gonosztól való dolog. Értelmesnek ,akarom mondani okosnak tűnsz, megbirkózhatsz vele. – bár nem régóta élvezi Ezaras vendégszeretetét, s társaságát, mégis lenyűgöző tanulékonysága. Egy megszelídíthető „szörnyeteg”. 
Furcsán nézek rá, ahogyan beszél és elbiccentem a fejem oldalra. Untatni? Az mit jelent? Ám nem akarok már kérdezni, olyan lehetek, mint egy ember ivadék. 
Kérdésére a válasszal nem várok sokat, hamar megadom rá a választ. – Őszintén, valóban nem az… - kissé kellemetlenül érzem magam, a majdnem lelepleződésem okán, így feszülten dörzsölöm meg tarkóm. - … nagyon sok odafigyeléssel jár és… - folytatom, mikor rádöbbennek arra, hogy nem egy egyszerű leánnyal állok szemben. Egy najád, teljes életnagyságban, kinek gondolkodása eltér a miénktől, s a tapasztalatok alapján nehezére esik megérteni a hosszúra szőt mondatokat. Nem az ő hibája… magam sem lennék másképpen az ő otthonában. - … ááá nem számít, nem akarlak untatni. – legyintek s engedem le magam mellé kezem, miközben ismét elmosolyodom. Nem tudom, mire számíthatok tőle, kérdésekre, lesajnáló, gőgös pillantásokra… kissé félve tekintek az új kihívás elé. Néhány pillanatig elidőzök arcán, hajának lágy hullámain, finom anyagú ruháján, mely kiemeli karcsú derekát. Újra meg kell állapítanom, hogy emberi külseje sokkal barátságosabb és kellemesebb látvány, mint az mely farokban végződik. – Nem, nem… édes víz, a tenger vize megölné a virágokat. – hajolok le, hogy összeszedjem a nagyobb vázadarabokat a padlóról. – Csak nem szeretném, ha megvágnád magad. – nézzek fel rá egy pillanat erejéig. – Talán a sós víz kiszárítja a bőröd? – nevetek fel. Nem sokat tudok a najádok létezéséről, csak sejtéseim vannak, de azok is csak a néhány nappal ezelőtt látottak alapján. Alkalmam még nem adatott sem utána olvasni sem pedig kérdezni attól, kinek valószínűleg több fogalma lehet erről a népről, Azildortól. Noha, nem biztos, hogy ez lenne a legszerencsésebb megoldás tudásom bővítésére. – Oh, nem tudtam. – egyenesedek fel, s helyezem az üvegdarabokat az asztalra, melynek az egyike megvágja ujjbegyem egyikét. Halkan szisszenek fel, miként egy rubin vércsepp buggyan ki bőröm alól. – Csak kitartás kérdése. Szeretnéd megtanulni? – enyhén biccentem oldalra fejem, miközben ajkaim közé fogom vérző ujjam, s itatom fel nyelvemmel vérem. ~Meglátott.~ sikít fejemben a gondolat, melyre arcom izmai megrándulnak. – Ide nem jöhetnek macskák. – a rám törő zavart szavaimmal próbálom leplezni. – Látod ott azt az embert? – fordulok meg s félre tolva néhány könyvet a polcon, mutatok egy ősz hajú, görnyedt hátú s hórihorgas orrú férfira, aki éppen egy vaskos könyvet helyez vissza. – Utálja az állatokat. – főleg a macskákat, ezt már csak magamban jegyzem meg, de teljesen biztos vagyok benne. – Szerintem, magán kívül nem is szeret senkit. Még egy porcica sem érezhetné magát itt biztonságban. Azt hiszem allergiás rájuk. – s ahogy ezt kiejtem a számon, már be is teríti a kezében szorongatott könyv borítóját apró nyálcseppjeivel. – Szóval, biztos, hogy nincs itt macska. – igazítom vissza helyükre a könyveket. – Ám minden bizonyára vannak itt más macskák is. – bár azokat inkább tartják egerészni, mint házi kedvencnek. – Nem is olyan rég születtek kismacskák is. – na persze, nem én lettem hirtelen nagycsaládos, legalábbis remélem, hogy nem egy elborult pillanatom szüleményei. – Brr. – rázom meg a fejem a gondolatra. – Mágus alatt, Azildor mesterre gondolsz? Tán a tanítványa vagy? – kérdezem, hisz kíváncsiságom nagyobb annál, hogy homályban hagyjam ismeretségük részleteit. 
Már nem is számolom hány napja vagyok itt. Nem vagyok rab, ám még is annak érzem magam. Bármikor a tengerbe mehetek, és átváltozhatok, majd vissza még is olyan ez, mint aki még is ide lenne láncolva. Fájdalmas, hogy eddig csak új keveset tudtam meg, és még itt kell maradnom. Szellemek tudják, csak merre járnak a társaim, és vajon megtalálnak-e engem. Nem ismerem az emberi formájukat, és ők sem az enyémet, így nem tudom mi lesz velem, máshol kerültem először a partra, és Tulveron száraz földe van olyan nagy, mint a vizei. 
- Magam sem hittem volna, hogy ennyire… Bár bizton veszem, a tiltott részlegen téblábolni sokkal érdekfeszítőbb volna – mosolyodok el cinkosan, elcsitítva a hangomat, miközben egy kicsit közelebb is hajolok hozzá az asztal felett. Az első itt töltött napom alkalmával megpróbálkoztam a lehetetlennel, vagyis minden bűverőmet latba vetve bekéredzkedni a mágusok sejtelmes birodalmába, azonban egyik tanonc kisasszonyt, mesterurat vagy asszonyt sem ragadtattam el a mímelt rajongásommal páratlan személyük irányában. Meg kell valljam, valahol megilletődésre sarkallt a tény, a lepedőakrobatika reménye sem enyhítette meg a szívüket… - Rémesen begyöpösödött itt mindenki, akárha elfelejtették volna, miként kell élni és szórakozni – csóválom meg a fejemet kiábrándultan, majd horkantok egyet a megjegyzésére. Igazából most sem vetnék meg egy kupa bort, de azt hiszem nem a hozzám hasonlóaknak tartogatják a nagy mágusok a rejtett kis készleteiket. Merthogy a nyakamat tenném rá, hogy vannak titkos készleteik…