- A barmokra, ránk.- vigyorogva emelte fel a korsóját és koccintotta az elféhez. Erre ihatnak, két barom, akiket a sors hülye humora egymás mellé sodort, nem tudnak mit tenni ellene, nagyon úgy fest a dolog, hogy az életük fonala elkezdett összegabalyodni. - Valami olyasmi, de azért nem fogok veled bújócskázni vagy fogócskázni.- ajkain maradt a vigyora. Folrika ilyenekre nem számíthat Iantól, de arra igen, hogy amennyire a zsoldos képességeiből telt, férfit nevel belőle, legalábbis valaki olyat, aki nem fog megijedni a saját árnyékától. - Majd ha egy hónapot kibírsz anélkül, hogy segg részegre idd magad, akkor elmondhatod, hogy leálltál. De nem az ivással van a legnagyobb baj, hanem hogy hülyére iszod magad.- Ian az utolsó, aki megmondhatja, hogy ne igyon az elf, a baj az, hogy amikor az elf részeg, akkor a másnapi ébredésénél, vagy még azeste, valaki be akarja verni az orrát. - Nem meglepő, ott születtél és ott éltél. Akkor néznének nagyokat, ha egyszer csak a tengerre vágynál és ott akarnád leélni az életedet. Egyébként se lenne neked való, a sós víz, a szél és a nap kiszárítaná a bőrödet, ráncos lennél mint egy öregember zacskója.- a sajátját csak nem mondhatja, nem volt fiatal, de azért még nem úgy nézett ki, mint egy napon hagyott bőrerszény. - Majd egy rövidebb útra egyszer elmegyünk, ha úgy alakulnak a dolgok.- egy pár napos út még belefért, nem a nyereg fogja feltörni a seggüket. - Felőlem azután is mehetünk, ha itt letudtuk a dolgainkat. Máshol is keresnek zsoldosokat.- bár azt nem hinné, hogy Folrika erdejében is ez lenne a helyzet, ha más nem, legalább pár csinosabb elf nőcskével összefuthat.
Vállat vontam Ian válaszára. Nálam jobban senki sem tudta, hogy lehetnek olyan helyzetek, amikor hirtelen kell egyik helyről a másikra kell menni. Ráadásul most már az alapom is megvolt hozzá, hiszen a Nulportban töltött idő alatt hozzájutottam elég teleportkristályhoz is. - Meglehet, hogy csak egy barom nem látja baromnak a másikat- emeltem felé a korsómat, hátha koccintani akar erre. Mellette még ezt is vállaltam volna, mert itt voltam biztonságban, vele. Itt éreztem jól magam vele, készüljünk akármilyen hülyeségre is éppen... - Jó, akkor legyek a fogadott fiad... - vigyorogtam rá, aztán nagyot kortyoltam a sörből. Most óvatosan haladtam az ivással, hogy ne üssön be. Tiszta fej kellett a mai küldetésünkhöz, pláne elnézve a kapitány ivási szokásait... bár a türelmem határozottan fogyóban volt eddigre. - Tudom, talán nehéz elhinni... - nyeltem egyet. - De le akarok állni az ivással. - Magyaráztam, bár biztos voltam benne, hogy mindez cseppet sem lesz egyszerű. Túlságosan vonzott a kellemes bizsergés, a hangulat. De meg kellett nyugodnom, fel kellett végre nőnöm. Ha tetszett, ha nem, ezek voltak a tények. - Különös, sosem vonzott a tenger. Megszoktam a fákat, a föld illatát, mikor kora reggel még nedves a harmattól. Igazából egy részem mindig is inkább hazavágyott, semmint idegen tájakra. Még Täwaren környékét sem ismerem igazán. - Feleltem, ujjaim a korsó száján köröztek lassan, vontatottan. - De ki tudja, talán az is tetszene. - Pillantásom megint a kapitányra vándorolt. Eddigre már magában dünnyögött valami ritmustalan dalt, de koránt sem volt eléggé kiütve. - Egyszer elmehetnék arra, amerre felnőttem...
- Szerencse, hogy nincs senki, akit ennyire látni akarok. De ha lenne is, maradók a normális utazásnál, ló, gyalog vagy hajó, de a teleportálást inkább kihagyom. Nincs kedvem úgy járni, hogy az egyik lábam itt a másik meg ott, szó szerint.- ha mágiáról volt szó, akkor Ian nem igazán bízott benne, legalábbis olyanban nem, amit az utazásra is használni lehetett. Köszöni szépen, de nem kér belőle, tökéletesen meg volt elégedve a lassabb de biztosabb módszerrel. Ajkához emelte a korsóját, és még mielőtt beleivott volna, elvigyorodott. - Vagy pont ismer.- tovább vigyorgott és inni kezdte a sört. Ám az elf szavai miatt egy pillanatra abba kellett hagynia, majd megvonta a vállait és még egy kortyot leküldött belőle, majd visszatette a korsót az asztalra. - Kicsit furán hangzik, de rendben. Még mindig jobb, mintha tényleg szaros seggű lennél, és nekem kéne törölni, szerencsére szobatiszta vagy.- ha így akarja hívni magát Folrika, hát hívja így, Ian nem fog az útjába állni, csak ne essen túlzásba a hangoztatásával. A végén még valaki tényleg el fogja hinni, pedig csak elég kettejükre nézni, annyi közös van bennük, hogy mindkettőnek volt farka. - Az attól függ, mennyibe került. Amit a tengerészek isznak, hát… azt sok mindennek hívnám, de nem finomnak. Arra jó, hogy istenesen berúgj tőle, és ha szerencséd van, másnap nem fogsz belehalni a fejfájásba. De már most mondom, erős az neked, ne is gondolj arra, hogy kipróbálod.- lehet valamennyire már alkoholista volt az elf, de azért az igazi tengerészrumot jobb, ha nem próbálja ki, nem Folrika gyomrának találták ki. - Ha nincs bajod a hajózással, akkor egész kellemes tud lenni. Csak nem árt tisztában lenni azzal, hogy a tenger kegyeire vagy bízva. Ha akarja, akkor elnyelheti a hajót, a viharok úgy dobálhatják, ahogy csak akarják, na és ne is említsük a kalózokat. De ha ezektől el tudsz vonatkoztatni, és elfogadni a hajó törvényeit, akkor szabad, rá lehet fogni, hogy szabad az élet.- de Ian mégse állna tengerésznek, elég volt neki az a kevés, amibe bele kóstolt, nem neki találták ki.
Ian szavaira csak bólintottam. Nem akartam én Rilrionon agyalni, hiszen az már - hiányozzon időnként akármennyire is - a múlt volt. Ha egy esztendő nem volt elég, hogy látni akarjon ismét, úgy hát nem is volt mit áhítozni róla. Talán csak felzaklatott, hogy amikor Ylore-ban jártam, milyen közel volt… én pedig csak bújkáltam, ahelyett, hogy meglestem volna őt magamnak. Abban még nem lett volna semmi, ahogy egy gyors “jó újra látni és dolgom van, szóval viszlát” ölelésben sem. De ő úgysem akarta volna. - Ha valakit annyira szeretnél az utazók tintájával bármikor meglátogathatnád. Vagy van teleport kristályom és rajtad kívül senkivel sem osztanám meg… - suttogtam. Persze ez nagyon feltételes mód. Ian ablakán sem kopogtattak asszonyok, vagy család ígérete, de azért csak tudatni akartam, hogy amit ő tesz értem, azt teszem én is őérte. Társak vagyunk, kicsit apa fia, de én már felnőtt voltam, saját holmival, pénzzel és gondolatokkal. - Aki baromnak hív nem ismer. - Vontam vállat. Az én szememben Ian egyszerű volt, de igazi férfi példakép. Apámtól csak érthetetlen bölcsességeket, meg csalódott pillantásokat kaptam. Ő képes volt normálisan elmagyarázni, hogy mit akar. - Ahogy én megismerhetek valakit, úgy te is. De, ha mégis lenne egy asszonykád, egy kis helyet szoríts az új kisfiadnak. - Nyújtottam felé játékosan a nyelvem. A kapitány mozgolódni kezdett… de amúgy is jobb volt vele foglalkozni. Mármint ezért voltunk itt és már a fél életünkön átrágtuk magunkat, ez meg még mindig ivott. Alig vártam, hogy végre fogja magát és kidőljön, vagy énekelve nekiinduljon az éjszakának. - A rum finom? - kérdeztem. Nem emlékeztem rá, hogy valaha ittam volna… ha mégis talán túl részegen ahhoz, hogy emlékezzek rá. Így hát érdekelt, milyen. Azt persze én is hallottam, hogy a hajókon elsőszámú ital ez, de többet nem tudtam. Nem sok matrózhoz és kalózhoz volt közöm, azokkal pedig, akikkel mégis, hát nem tápláltam mélyebb kapcsolatot. Csak az ünnepségeken futottunk egymásba… ha jól emlékszem. - Vajon milyen lehet egy hajón élni… - elmélkedtem, bár engem a tenger önmagában sosem vonzott. Az amolyan távol, ismeretlen hely volt, ahol még fák sem nőttek. Az én szemszögemből elképzelhetetlen lett volna, hogy valami ne törje meg a láthatárt… és hogy csak víz vegyen körbe. Nekem kellettek a fák, a csillagokat félig-meddig elrejtő lombkorona és a hegyek, amik mögül kibukkanva csak még szebb a hold.
- Akkor ne gondoljuk. Egyébként is egy igazi rákfene, ha valamin túl sokat gondolkodunk, nincs jó vége.- valami olyat látnának, képzelnének bele, ami ott sincs, rossz következtetést vonnának le és a végén csak sírás marad és a romok. Néhány pillanatig csak a sört bámulta, alaposan meg kell rágnia a kérdést, elgondolkoznia a vállaszon, és csak is akkor, csak is utána vonta meg a vállait egy; meh, társaságában és nyelt az alkoholból. - Nem, nem vágyok rá. Nem az én életvitelemnek találták azt ki. Ha a dolgok jól szoktak menni, akkor egyik munka után jön egy másik, egyik város után egy másik, az úton lenni mindig, pont úgy, mint a lószar. Na meg ahhoz nem árt egy kicsit jobb gyerekkor, hogy ilyenre vágyjak, valakitől látni is kellett volna, hogy mennyire is jó az, ha valaki szerelmes. Én maximum annyit láttam, hogy az apám és a banda mennyire szerette az alkoholt, a kurvákat és az ulronokat. De ez ne szegje a kedvedet, én ilyen vagyok, tízből kilencen mondanák, hogy egy barom vagyok.- széles vigyor ült ki az arcára és újabb kortyot nyelt a sörből. Nem voltak egyformák Folrikával, egyébként is fiatal volt még, ha szerencsés akkor még sok ideje volt arra, hogy megtapasztalja az igazi szerelmet, ne csak olyan fellángolásokat, mint amit aziránt a zenész iránt érzett. - Akkor már csak rajtad áll vagy bukik az egész.- ehhez már nem tud mit hozzáfűzni. Magában kell lerendeznie a dolgot, vagy kihúzza magát és elébe fog menni mindennek, vagy fülét és farkát behúzva éli tovább az életét. - Bírja bizony, hogy rohadna meg. De a vén tengeri medvék már csak ilyenek, rummal kelnek és rummal fekszenek, még talán álmukban is azt isszák. Néha elég gondtalan egy élet az övék.- meglovagolják a hullámokat, kikötőről kikötőre járnak, vedelnek a kocsmákban majd másnap tovább is állnak, ki tudja, hogy hány fattyút hagynak hátra. Jól tartja a mondás; Egy igazi tengerésznek, minden kikötőben van egy felesége.
Nem értettem a testi dolgokhoz, ezt pedig Ian gyorsan észre is vette. Közel sem volt annyi tapasztalatom, mint neki, legfeljebb apróbb fellángolások, amik sosem teljesedtek be igazán. Így hát minden szava egyfajta mentorálásként tűnt fel. Bár Rilrionról nem akartam többet panaszkodni neki, azért csak szóba került megint. Nem is volt ez panasz… hiszen nem haragudtam rá. Nem vártam én el tőle, hogy engem szeressen vagy feküdjön le velem. Én akartam, ő nem. Ez már elfogadott tény volt, csak éppen néha-néha eszembe jutott az az együtt töltött idő, ahogy Csip-csipnek becéztem és éreztem az illatát. – Nem hinném. – Ráztam meg a fejemet. – Egyszerűen csak nem akart. Nincs ezen mit túlgondolni. – Belekortyoltam a sörbe inkább, hagyva a habos keserűségnek, hogy végig szántson a torkomon és kellemes melegséget hagyjon maga után a testemben. A randizás izgalmasabb téma volt, mint a nem létező szerelmi életem. Csendesen hallgattam a történetét, ő sem tapasztalta meg igazán az ilyesmit. Testiség volt neki bőven, de szerelmes talán sosem volt igazán. Tudtam, hogy van, akinek ez nem hiányzik, én azonban érzések nélkül nem tudtam elképzelni, miképpen lehet valaki testét gyengében érinteni vagy a bőrét simítani és csókolni. Számomra ezek idegenek voltak, ám Ian egészen másfajta típus volt, mint én. – Te vágysz a szerelemre? – kérdeztem aztán. Persze, hogy kíváncsi voltam, hogy egy nálam tapasztaltabb ember miféle érzésekkel küzd, ha küzd egyáltalán… milyen vágyai vannak. Megint felemeltem a korsót. Míg Ian beszélt, nagyokat kortyoltam a sörből és megnéztem magamnak a kapitányunkat, aki egyre vidámabb hangulatba került. A bódultság szépen úrrá lett rajta, homlokát megtámasztotta a karján, ahogy az asztalra borult. Nem tudtam, hogy ez lenne-e az az állapot, melyre Ian korábban célozgatott. Letettem a korsót a ragadós asztalra, visszafordultam társam felé. – Én is ebben reménykedem, Ian. – Feleltem. Tényleg hinni akartam magamban, de már nagyon is szükséges volt valami pozitív visszajelzés. Persze, El’Alorában is a tanulásom kifizetődött, hiszen közelebb léptem ahhoz a szinthez, melyen mestereim voltak. Egyre több varázslat ment, ám édes kevés ahhoz, hogy én magam is közéjük emelkedjek. Ahhoz hosszú évek tapasztalata kellett és Azizi mester büntetése is, miszerint nem térhetek vissza a tornyok közé, elvágták ezt a lehetőséget. – Tényleg… – bólintottam. A kapitány ugyanis felemelte a fejét – ahogy a szemem sarkából láttam –, majd felkiáltott, hogy még rövidet. Ian jól ismerte az ivási szokásokat, persze az áldozatunk már tapasztalt ivó volt, nem úgy, mint én, aki csak döntötte, hátha elfelejtem még a nevemet is. – Jól bírja az ivást. – Állapította meg és inkább a magam sörét szürcsölgettem. Elég volt ez. Ettől nem leszek részeg, de kellően ellazulok, hogy ne rontsam el még jobban az egész tervünket. Az izgalom elült bennem eddigre.
- Akkor ez is felkerül a listára. Beinteni a mágusoknak.- csodás látvány lesz, csak valami helyi nagykutya rajta ne kapja kettőjüket, menekülhetnek a dühös botosok elől, na meg az átkaik elől is. - Mert még kölyök vagy, túl kell esned majd az első pofonon, a többit utána majd lerázod magadról.- csak történne már meg, mindenki boldogabb lenne, főleg Folrika.- Lófaszt, ezzel mindenki így volt, amikor elkezdett kamaszodni és rájött, hogy az a valami a lába közt másra is jó, nem csak pisálásra. Más az, amikor ölelésre vágysz és más az is, amikor úgy vágysz ölelésre.- bár jobban el tudná magyarázni, de erre nincs túl sok esélye, részben egyforma de mégis nagyon eltérő volt a gyerekkoruk. De abban ugyanolyan volt, hogy egyiküknek se volt anyja valami túl sokáig, csak még az elf vágyott a szülői szeretetre, addig Ian hamar megtanulta leszarni azt.- Mert ezt a nevelést kaptad, de van dugás érzések nélkül, sőt, leginkább az van. Szerinted hogy házasodnak a nemesek? Szerelemmel? Pfff… francokat, megnézik mi a hozomány és kész, döntenek a szülők, oszt vagy kialakulnak azok az érzelmek, vagy nem.- megvonta a vállait és a söréhez fordult némi tanácsért, de nem kapott, ezért inkább ivott belőle. - Lehet csak nem szerette a piás leheletet, vagy nem akarta kihasználni az alkalmat, nem kell túlságosan túl sokat belegondolni, mert akkor csak túlgondolod az egészet és hülyeségeket találsz ki.- a végén pedig annyira rágja magát rajta, hogy ha legközelebb találkoznak, csak be fog neki anyázni és otthagyja a francba, mert elhiszi azt, amit gondolt. - Hogy én? Nem, legalábbis nem hiszem, hogy az lett volna. Ugye említettem már, hogy milyenek is voltak az én fiatal éveim. Mi inkább kurváztunk, ami meg utána volt, hát… lehet volt olyan, amire rá lehet fogni. Néha, esténként a kocsmában, amikor találkoztam nőkkel, egyedül üldögéltek az asztalnál, hát fogtam magam és odamenetem, elkezdtünk iszogatni és beszélgetni, talán ezt annak lehetne hívni. Mint ahogy annál az orknál, akiről már meséltem, bár ott még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy magamnak köszönhetem azt a trófeát.- már csak azon elvigyorodott, hogy beszélt arról az estéről, hát ha még részletekbe is belemenne, lehet annyi sört inna mellé, hogy a kapitányuk vidáman és élve sétálna vissza a hajójára. - Azzal én sok mindent nem tudok kezdeni, magaddal kell lerendezned a dolgot. Reméljük, hogy ha ma este jól végezzük a dolgunkat, akkor már magadban is hinni fogsz.- ha pedig nem, hát akkor Iannek tippje sincs, hogy mégis hogyan lehetne hitet verni a kölyökbe. - Akkor hamarosan jó lesz, szerintem fog még párat inni, és utána dönt úgy, hogy irány vissza a vízre, na akkor fogunk majd mi is sétálni egy kicsit. Legalább részeg lesz és boldog, kis szerencsével fel se fogja, hogy mi történt.- és legalább nagy ellenállásba se fognak ütközni. Ha elég részeg lesz, még azt se fogja észrevenni, hogy ketten is követik.
Szerettem a vigyort, amit Ian az arcomra volt képes csalni. Hirtelen nem is egy megbízás közepén éreztem magam, hanem baráti társaságban, ami valójában igaz volt. Mióta csak léteztem, mellette voltam először ennyire felszabadult. Hálás is voltam, amiért képes volt kiszabadítani a korábbi gátjaim mögül és már nem csak az létezett, ami rossz volt. Láttam egy jövőképet, amiből hiányoztak a régi feszengések. – Imádnám. – Vigyorodtam el az Aloráról szőtt terveinkről. Előbb-utóbb elkerülhetetlen volt, hogy odamenjek, már csak a tanulmányaim folytatása miatt is. Voltak olyan varázskönyvek, melyeket csak az ottani könyvtárban lehetett beszerezni. – Nekem egész más ez az egész. A testiség. Azt hiszem, csak arra vágyok, hogy valaki úgy szeressen. – Sóhajtottam egyet. – Talán gyerekkorom óta ezt kívánom, hiszen akkor is ölelésre vágytam, csak később alakult át ez „kanos” testi vággyá. – Próbáltam elmagyarázni. Ez persze olyan téma volt megint, amit még magamban sem fogalmaztam meg igazán. – De nem tudom elképzelni az együttlétet érzések nélkül. Szerelmet pedig régen éreztem, tényleg nem tudom az volt-e egyáltalán… ahogy legutóbb is mondtam. Az ujjaimmal a korsó száján simítottam végig. Aztán megráztam a fejemet. Ian valószínűleg többnek hitte azt, ami Rilrionnal volt. Talán túlságosan sokat beszéltem róla. – Dehogy. Azt hiszem, nem is tudta, hogy kedvelem… ha meg tudta, akkor nem érdekelte különösebben. – Dünnyögtem. – Egyszer odahajoltam, hogy megcsókoljam. Vagyis hát nem tudom, talán csak puszi lett volna, de elhúzódott. Megértem mondjuk. Szánalmas voltam, na meg részeg. – Nevettem el magam kínomban. Ez még mindig jobb volt, mint elbőgni magam. Nem jöhetett minden össze. Talán egyszerűen az én életem nem a szerelem és szenvedély útjára szól. Nem is volt ezzel baj, csak még nehezen dolgoztam fel. – Te randiztál már valakivel? – kérdeztem aztán. Szerettem a történeteit hallgatni, mert kendőzetlenek voltak és életszagúak. Legalább tudjak ezekről a dolgokról, ha már csinálni sosem csináltam. Tanulni akartam a szokásokról, a világról, mert bár benne éltem, nagyrészt csak kívülről tekintetem a mindennapokat, része sosem voltam. Egy toronyban éltem, ahol csak olvastam. Ha pedig kijöttem, túl bátortalan voltam elvegyülni, vagy megmondani Rilrionnak, hogy szeretem. El kellett volna viselnem, hogy összetöri a szívemet, hogy az is egy tapasztalat legyen. Ehelyett gyáván magamban tartottam. Az emberekhez sem mentem oda, mert féltem, hogyha barátokat szerzek, csak még nehezebb lesz majd visszamenni El’Alorába. Ezek mind az apám iránt érzett megfelelési kényszerem következményei voltak. – Talán neked nem adtam okot, hogy ne higgy bennem, de magamnak annál inkább. – Feleltem kicsit keserűen. Az elmúlt évem úgy telt, mintha minden átkozott kőbe megbotlottam volna, ami csak az utamon elém került. Végig simítottam a hajamon. Az ujjaim mostanra már a ragacsos asztallapon doboltak. A kapitányunk megint mozdult. A szemem sarkából láttam, sőt egyenesen hallottam, amint fogja egy kisebb poharat, majd egyetlen korttyal benyakalja annak tartalmát. Aztán dúdolni kezdett, jó hangosan. – A hangulata már megvan. – Mosolyogtam Ianre, de ahogy ezt kimondtam, a fickó fejjel előre bukott az asztalra. Még nyöszörgött is valamit.
- Hogy miket nem mond maga elf uram.- vigyorogva húzta ki magát és megpödörte a bajuszának a végét. A végén még el is fogja hinni azt, amit Folrika mondott. Illatos és szagos vízzel fogja a seggét mosni, rózsás vízzel öblögetni, és olajjal kenni a haját, az utcára is csak úgy fog kimenni, hogy valami jó illatú kendőt fog az orra elé, nehogy érezze már az utca és a szar bűzét. - Ha arra járunk, felőlem inthetsz nekik, sőt, még be is csatlakozok az integetésbe.- két ujj már is több, mint egy, nehogy véletlenül egyedül érezze magát az elf. Látva a bajszát, Ian elmosolyodott de a mosolyát inkább a sörrével elrejtette. Megeshet ez bárkivel is, igaz, a tapasztalt, vén róka alkoholistáknál ez már nagyon ritkán, nem pazarolnak. - Kis túlzással ugyan, de amióta az eszemet tudom, mindig is tudni akartam, hogy mi van a szoknya alatt. De ezt betudom a környezettemnek, egy tábornyi kanos bandita, szerintem az első szavam is vagy fasz volt vagy pina.- elnevette magát és vigyorogva itta meg a sörét. Boldog gyermekkor. - Még azzal a bárd legénnyel se?- kérdés közben pedig félrerakta a korsoját és maga elé húzta a telit.- Megvan a sajátos bája, az már biztos.- vigyorogva nézett szét. Nem a legideálisabb egy első randevúra az már biztos, de hát koldus ne válogasson. - Miért ne lennél képes?- kérdően vonta fel a szemöldökeit.- De majd kiderül, ha olyan helyzetbe kerülsz. A sör próbája az ivás.- nem tudhatják, hogy mi lesz a jövőben, csak remélhetik, hogy valami jó. - Még nem adtál okot, hogy ne higgyek, magadban pedig… hát azt magaddal kell lerendezned.- hasonlóan emelte a korsoját, csak az elf felé.
Ian szavaira elvigyorodtam. Vicces volt, ahogy választékosan, sőt már-már túl bonyolultan próbálta megválogatni a szavait. Szerettem, hogy van humor s nem olyan merev, mint a mesterek El’Alorában. Kellemesebben telt hát minden idő a társaságában, bár ezt a furcsa szabadságot még nem szoktam meg. Mert szabadabb volt. Nem csak egy aranykalitkában ültem, hogy valaki eldöntse: elég érett vagyok hát varázslónak. – Nagyon is úriasnak tűnik pedig, Gray uram – mondtam és visszafogva a vigyorom, komolyságot tettetve biccentettem is felé egyét. Nem voltam nagy tudója a megfelelő modornak, a hölgyekkel való beszédet is egy bárdtól sajátítottam el. Talán épp emiatt mondtam el neki érzéseimet, gondolataimat a jövőmmel kapcsolatban. Iannel minden olyan őszinte volt, olyan tiszta. Ki mertem mondani ezt-azt – legalábbis olyanokat, amik nem a testi vágyaimmal kapcsolatosak –, mert tudtam, ő nem elítél, mint apám. Vele lehetett mélyebb beszélgetésbe bonyolódni róluk. Meghallgatott, tapasztalatokat osztott meg. – Szívesen beintenék azoknak már most is… – feleltem és beleittam a sörömbe. Jól esett a hűvöse, ám túlzásba nem estem. Csak végig töröltem a kézfejemmel az orrom alatt megült habbajszon, hogy az azonnal eltűnjön. Inkább nem akartam megérteni, mire célzogatott Ian. Nem. Akkoriban nem jutott eszembe azt lesni, hogy mások hogyan hágnak az egyik bozótosban vagy sátorban vagy kunyhóban, ami éppen akadt a környéken. Megráztam a fejemet. – Túl gyerek voltam én ahhoz. – Dünnyögtem keserű szájízzel. Aztán elpirulva lesütöttem a szememet. Tényleg nem volt ehhez szerencsém s azóta is legfeljebb azt hallhattam, ha Ian valami nőt vitt fel magához az este, de sosem füleltem hozzá igazán. A saját szenvedéseim túlzottan is lefoglaltak. – Ó. Sosem csináltam hasonlót. – Állapítottam meg, aztán ahogy jött a magyarázat. Mármint nyilván szórakoztam néha másokkal, de a legtöbb esetben nem akartam felszedni őket. Rilrionnal is talán két alkalommal találkoztam mulatságokon, de mindig volt ott valaki más is, így nem tartozhatott a „fel akartam szedni” kategóriába. Tetszett, valójában azonban egy próbálkozás kivételével nem erőlködtem túlzottan, hogy olyan irányba billentsem vele a viszonyt. A bögyös nők voltak a gyengéi. – De talán, ha akad megint valaki, akit meg akarnék kapni, megpróbálkozom vele. Végül is, nincs is szebb és csábítóbb, mint a halbűzös Nulportban vacsorázni, az egyik helyi késdobálóban. – Vigyorodtam el. Nem sok romantikára számítottam a jövőben s talán ez éppen így volt rendjén. Minek az? Csak azért nem erőltetek semmit, hogy megint szívfájdalom legyen a vége és még az ágyból se tudjak kimozdulni a fene nagy önsajnálatomban. Zsoldos életet választottam, mert ezt kínálta tálcán a sors. Ebbe nem igazán fért bele az, hogy valakibe beleszeressek… főleg az alapján nem, amit Ian is mondott róla. – És szerinted én alkalmas vagyok bárki életének a megóvására? – kérdeztem, közben valami változott a kapitányunk körül. Hallottam a hangokat, ahogy pedig odafordultam, láttam, hogy a kocsmáros újabb adag italt hozott neki. Visszanéztem hát Ianre. – Mindent megteszek, hogy higgy bennem, s én is higgyek magamban. – Emeltem meg felé a korsómat, hogy lehúzzam a sör alját. Ez még kevés lett volna ahhoz, hogy megszédítsen, de már éreztem a melegséget a testemben, ami alkoholfogyasztás után gyakran keveredett elő.
- Sajnálatosan felelehetők olyasforma szerzetek, akik kivételes extázist tapasztalnak meg azon eseményekkor, amikor is másokkal szemben kacifántos, kicsavart mondatelemeket, azaz szavakat használhatnak.- komoly volt az arca, minden egyes szónál, de csak elvigyorodik.- Látod, tudok én is úgy beszélni, mintha valami elbaszott mágus lennék vagy nemes. Pedig ha valaki rám nézne, hát hajaj, mindennek tűnők, csak éppen nem feljebb lévőnek.- megtanult pár olyan szót, aminek igazából semmi hasznát se látja. Még régen, egy nemes mellett eltöltött hónapok közben ragadtak Ianra ezek a fura szavak.- Akkor már a jó irányba tartasz, ha ezzel tisztában vagy, akkor innen már csak előre, véletlenül se megfordulni. Nehogy a földön kúszva akarj visszatérni a régi életedhez.- csalódás lenne, főleg az elf számára, ha feladná az utat, amin elindult, hogy végre eldöntötte, fel fog nőni és nem akar az a szerencsétlenség lenni, akivel elsőnek dolga volt Iannek. - Rajta vagyunk az ügyön, a könyvek remélhetőleg hasznodra fognak válni, és majd be is inthetsz a többi mágusnak, ha jó varázsló leszel.- ha elég időt tölt a zsoldos mellett, akkor biztos, hogy ilyen kicsinyes lesz, és nincs is abban semmi rossz. - Oh, tudod te azt jól, hogy mire is céloztam.- mondta vigyorogva és közben lassan bólogatott. Nem hinné, hogy ennyire kis ártatlan lenne az elf. Inkább nem firtatja tovább a bujkálás dolgát, nem kell ide a keserű hangulat. - A randi az az, amikor valakit fel akarsz szedni, és elmentek valamit csinálni. Mit tudom én mit. Vacsorázni, sétálni, igazából minden lehet egy randi.- vállakat vont, jobban nem tudja körbe írni a dolgot. Már csak azért se, mert Iannak se volt túl sok. - A legegyszerűbb válasz az lenne, hogy amire felbérelik. Például egy karavánra vigyázni, vagy elkísérni két mágust egy templomba, védeni valaki életét, besegíteni a katonáknak, vagy az alvilágban dolgozni, mint verőlegény, ehhez hasonlókat. De most, most csak egy egyszerű munkát kaptunk, nem hosszútávra vettek fel minket, most nem vagyunk mások, csak egyszerű bérgyilkosok.- nem igazán zavarta az a tény, hogy mivé is váltak erre az egy alkalomra, csak éppen szokást nem akar teremteni.
Nem hittem benne, hogy más zsoldos ugyanezt megtette volna értem. Ian csak szelídíteni akart tettei súlyán, pedig nekem minden szava, minden tette sokat jelentett, ami azóta elhangzott, hogy találkoztunk. Eleinte persze különös, nagyszájú alaknak tűnt, aki csak el akarja játszani, hogy a világ felett áll, valójában ez cseppet sem volt igaz rá. Szabadszellem volt, akinek minden ott volt a száján, amit csak a szíve diktált, de ettől nem volt sem bölcs, se okosabb másoknál, egyszerűen csak volt élettapasztalata. A tehetséggel kapcsolatban ugyan nem értettünk egyet, de Azizi mester személyét illetően nagyon is. – Valaki kacifántos szavakat használ, hogy feljebb lévőnek tűnjön. – Bólintottam. A legtöbb mester olyan volt, mint ő. Nem szerették az egyszerű szépséget, mert azt alább valónak tartották. – Próbálkozom. Nehéz egyik pillanatról a másikra megváltozni… de már tudom, ki vagyok, tudom hova tartok. Túlzás volt persze nagy életcélokat kitűzni magam elé. Szerettem volna lenyűgözni apámat, mert jó lett volna… de amit én akartam az más volt. Megőrizni anyám örökségét, élni vele, fejleszteni. Ezért kértem könyveket, jó könyveket Arienthe kisasszonytól. – Csak szeretnék jó varázsló lenni. Azizi, meg az összes tiszteletreméltó mester nélkül. – Suttogtam egy kicsit erőtlenül. Nem tudom, miért, hiszen nagy titok nem volt benne, sőt az igazat megvallva egyelőre még semmi más nem volt mögötte, mint álmodozás. Az elmúlt időben nem gyakoroltam annyit, amennyit kellett volna, de még csak elméleti síkon sem gondoztam a kezdetleges tudásomat. – Mégis mi után leskelődtem volna? – Pislogtam ártatlanul. Nagyjából persze sejtette, mire gondol, de nem igazán volt lehetőségem ilyesmire. Nem érdekeltek azok a dolgok igazából… ha pedig a fürdőző ifjakat akartam meglesni elég volt egy bokorban meghúznom magam, hiszen kisebb voltam mindenkinél odahaza. Még előttem álltak azok az évek, hogy megnyúljak és egy igazi tünde alkatát viseljem. Az idősebb nővérem állandóan azzal bíztatott, hogy csak későn érő vagyok, van időm még megnyúlni. – Csak nem akartam, hogy megtaláljanak. Még a szemem is lesütöttem, ahogy ezeket a szavakat kimondtam. Bár nem emlékszem anyám halálára, mégis rosszul érintett… utána annyira más lettem. Nem voltam cserfes, sem boldog, mert mindenki a családomból egész egyszerűen otthagyott magamra. A klán nevelt, nem az apám, mert őt elfoglalt az, amit csinált. Egyszóval minden más, ami nem én voltam. – Mi az a randi? – Pislogtam megint. Ian mellett bizonyára úgy festettem, mint aki semmit sem tud az életről és ez nem is lett volna hazugság. Alora elég elzárt volt ahhoz, hogy kis részét tapasztaljam csak meg az életnek, az erdőben meg állandóan gyerekként kezeltek, sok mindent el is hallgattak. Ianre koncentráltam. Nem engedtem a gyötrő gondolatoknak, hogy átvegyék a helyét a figyelésnek. Ezért hát belekortyoltam a sörbe, hogy annak keserűsége kicsit megint helyre billentsen. – Igazából… egész pontosan mit csinál egy zsoldos? – kérdeztem rá. Nem tudtam, hiszen ez volt az első ilyen munkám. A gyilkosságról úgy gondoltam, hogy a része ennek, de ahogy ilyen kimondta a bérgyilkos szót, valahogy összeszorult a szívem. Nem, nem ez lenne az első halál, amit látnék és aminek valamilyen módon az okozója vagyok…. már viseltem magamon mások vérét. Undorodtam tőle, nem akartam rágondolni, de igaz volt. Sokkal több dolgon mentem keresztül, mint amit Ian tudott. Egyszer a bányász falvaknál egy halom törppel kerültem összetűzésbe, az oldalamon meg egy túlharcias bárd volt, akit végül én gyógyíttattam meg.
Vállat vontam Ian válaszára. Nálam jobban senki sem tudta, hogy lehetnek olyan helyzetek, amikor hirtelen kell egyik helyről a másikra kell menni. Ráadásul most már az alapom is megvolt hozzá, hiszen a Nulportban töltött idő alatt hozzájutottam elég teleportkristályhoz is. 