Asztalok

Tulveron Krónikái :: Kék Albatrosz

– Én ünnepelném, hogy erre világra jöttél… nélküled most nem lennék itt, s nem lenne senki mellettem… – Vallottam be kicsit halkan. Nem akartam érzelgősködni. Ian nem olyannak tűnt, mintha értékelné az ilyesmit, de nekem tényleg sokat jelentett és mivel nekem odahaza sosem mondtak ilyesmit, szavakba akartam önteni mindezt. Csak éppen, pont az előzményeim miatt, nem tudtam, miképpen kell. Sosem értettem az érzelmekhez, talán azért rontottam el az elmúlt években annyi mindent.
– Ian… – Túrtam bele a hajamba a nagy zavarban. Még mindig nehezemre esett a jóképű legényekről csevegni. Jobbnak láttam, hogy inkább az alkohollal foglalkozzak, ami hamarosan másodízben is elénk került Iannek köszönhetőek. Amúgy is kicsit filozofikusabb irányokba terelődött a téma így csak időről időre pillantottam a kapitányunk felé. Ő ivott, mi meg a tehetségről beszéltünk.
– A tehetséggel születsz, de ha tehetséged nem gondozod aligha tűnsz úgy, mint aki annak birtokában van.– Magyaráztam aztán, belekortyolva a sörba egy aprócska kortyot, szinte Iant utánozva. – Ezért mondtam, akkor tűnnék tehetségesebbnek, ha időben gondoztam volna ezt a képességet, de nem tettem így. Valószínűleg Azizi sem látott bennem sokat, ezért döntött úgy, ahogy… – Letettem a korsót a ragacsos lapra, odakönyököltem mellé, hogy közelebb tudja hajolni Ianhez. Nem akartam, hogy mindenki halja, miképpen nyilvánult meg a tehetség régen. – Azt hiszem, nem is vagyok igazán az. Egyszerűen csak ott van bennem a mágia, mert megörököltem az anyámtól.
Sóhajtottam egyet.
– Amikor először használtam a mágiámat el akartam bújni. Sötétséget, árnyékot idézhettem magam köré, mert senki sem vett észre az egyik fa tövében. – Ráztam meg fejemet, mintha rossz emlék lenne. Valóban az volt. Egészen apró koromban történt, az anyám halála után. Csak annyi maradt meg, hogy ott kuporgok, árnyak vesznek körbe, a többiek meg a nevet mondják. Kisgyerekként az ember világ az anyja, tőlem meg elszakították és azt mondták, többé nem jön vissza. Halovány emlékkép volt persze, de tudtam, hogy nem álom volt. – Aztán ezt kicsit tudatosabban használni is kezdtem. Egy ideig nem szerettem, ha meglátnak.
A torkom megitn kiszáradt s azzal együtt az ajkaim is. Még a testem sem szerette, ha a gyerekkoromról beszéltem. Nem veszélyes volt, egyszerűen csak egy rossz emlék. Annál magányosabb még az Alorában töltött évek alatt sem voltam, pedig kevés barátom akadt ott. Inkább csak csevegtem mindenkivel, társaságokhoz, emberekhez csapódtam, majd leszakadtam.
Talán lelkesnek tűnhettem a kapitánnyal kapcsolatban. Valójában nem vártam a halálát, egyszerűen csak szerettem volna jó csinálni ezt. Nem a megölését, hanem az alaposságot, Ian támogatását, mindent, ami az új életemhez kelleni fog. Folyamatosan tanultam.
– Értem… hát akkor várjunk. – Emeltem meg a sörömet és megint beleittam. Óvatosan kortyoltam. Nem volt rá szükség, hogy részeg legyek. Tisztán kellett tartanom a fejemet, ezért én nem élveztem a sört, inkább csak benedvesítettem a torkomat. – Csak mondd meg, mit csináljak, amikor itt az ideje. – Tettem hozzá halkan, ahogy a korsó koppant az asztalon.
Ezúttal nem a kapitányt figyeltem. Egyenesen Ian arcát fürkésztem. Nem tudom miért. Csak jól esett vele lenni, vele dolgozni. Szerettem a társaságát, barát volt és kicsit talán mentor is, sokkal szórakoztatóbb dolgon, mint az alorai varázslót.
– Én tényleg szeretném ezt jól csinálni. Sosem voltam még semmiben sem jó.

– Nekem a születésnapokról nem az időmúlása jut eszembe… persze egy húsz esztendős elf előtt még évszázadok állnak. – Vontam vállat és megköszörültem a torkomat. Nem akartam levénezni Iant, mármint semmi sértőt nem akartam mondani, de azonnal zavarba jöttem és gyorsan hozzá tettem: – Az az ünnepe annak, hogy a világra jöttél.
Arra akartam célozgatni, hogy fontos nekem. Mármint tényleg nagyon fontos, hisz már annyiszor tituláltam második apámnak. Sokat jelentett nekem a társasága, hogy érdekelte a sorsom. Az sem zavart, hogy sajátságosan fejezi ki magát… sőt, egyenesen imádtam a stílusát, s egy kicsit át akartam venni ebből a lazaságból én magam is. Bár tény, hogy a Kalmárban izgalmas volt vele szemben kiállnom is magamért.
– Ha örökéletemre is szűz maradok… esküszöm nem lesz semmi baj. – megpróbáltam normálisan kibökni a lényeget, de már attól kellemetlenül éreztem magam megint, hogy ezt kimondtam. Valójában még jól is jött a sör, de ennek ellenére is megosztottam volna Iannel. Mármint a feladatunkat tekintve jobb lett volna, ha én teljesen józan maradok. Kevés mennyiségű alkohollal is tudtam elég hülyét csinálni magamból.
Tetszett, amit mondott, szívesen tanulna tőlem ő maga is. Végül is, előkelőbb helyre talán jobban tudtam volna a járást, meg talán az elfek által lakott, északi erdőségekben… de ez utóbbiba aligha mentem volna vissza szívesen.
– Így is mondhatjuk. – Válaszoltam, immáron az újabb adag sör felett. Tényleg kapóra jött, hogy pont most kötött belém, mikor már jóformán bizseregve vágyott minden porcikám egy kis mágiahasználatra. Szerettem ezt az érzést, ahogy végig siklott az ereimen, ahogy megjelent és hatást gyakorolt a környezetemre.
– Valójában, sokkal, de sokkal tehetségesebb varázslónak tűnnék, ha nem ilyen későn kezdtem volna el a tanulást és nem nyomtam volna el magamban a képességeimet. – Régen tudtam már ezt, csak sosem mondtam ki hangosan senkinek. Ian előtt viszont nem szégyelltem a gyengeségemet. Tizenhét esztendős is elmúltam már, mire megindultam Alorába, addig pedig semmiféle módon nem formálták a mágiámat. Valójában tisztában sem voltam vele úgy igazából… éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek, de ennyi.
– Más, de mégsem. A mágiával születünk, de ahhoz, hogy használható is legyen tanulni kell… – Magyaráztam és belenéztem a sörbe, hogy megint kortyoljak egy nagyot belőle. Éppen ekkor szúrtam ki a szemem sarkából, ahogy a pult mögött álló kocsmáros most egy hatalmas, kerek tálcával érkezik a kapitányunk elé és három rövid italt tett le egy újabb kupa sörrel. Ha ez nem, hát semmi sem fogja kiütni.
– Mintha most kapcsolna komolyabb tempóra. – Megnéztem magamnak, ahogy lehúzza az első adagot, majd visszapillantottam Ianre: – Ne küldjünk neki valamit mi is, a gyorsabb hatásért? – Vigyorodtam el.  

Egy kicsit elpirultam, ahogy megkérdezte: „Csak húsz?” Elfmértékkel rendkívül fiatal voltam, az emberek körében megtalán a felnőttség küszöbén álltam. Így hát, pontosan tudtam, hogy az a csak minek szólt. Kicsit megköszörültem a torkom és végig simítottam az ezüstös tincseimet.
– Sosem jelöltél ki egy napot sem születésnapodnak? – kérdeztem. Nem teljesen hátsószándék nélkül fordult meg ez a fejemben. Ian apám helyett apám volt, szívesen kedveskedtem volna neki édességgel a különleges alkalommal vagy leptem volna meg ezzel-azzal. Amúgy is terveztem neki egy kényelmes táskát szerezni, amit akár a lóra is felpakolhat és abba tarthatta volna az olyan kincseit, mint a szarvast, amivel ideérkezésünkkor megleptem.
– Húszig? Az csak pár hónap. – Sóhajtottam fel kicsit aggodalmasan. Nem hittem volna, hogy akármikor is ágyba bújok csak úgy valakivel… ahhoz azért kéne némi ismeretség és a körülmények nem tették lehetővé, hogy éppen most keveredjek megfelelő társaságba. A bordélytól pedig tényleg hidegrázásom volt. Személytelen volt, veszélyes… és a legkevésbé sem az ízlésem.
A pironkodásom persze aligha múlt el, mikor olyanokat mondott „farokra való” és „hímringyó.” Ian számára ezek csak szavak voltak, nekem meg még a farok szót is nehezemre esett kibökni. Ezt persze tapasztalhatta, amikor a legutóbb rávett, hogy ilyesmit beszéljek. Ő máshol tartott, sok mindenen átment… én viszont tapasztalatlan és gyerekes voltam, ehhez legalábbis mindenképpen. Még én is éreztem, legyen akármilyen kellemetlen is belátni mindezt.
Természetesen Ian megint megmentette az életemet. Ezért ajánlottam fel neki a saját sörömet, de nem vette el, így végül én ittam bele a kesernyés italba. Jól esett az habot az ajakimon érezni és a kellemes hűvösséget, de már pont elégszer rúgtam be Ian tudta nélkül, hogy most ne akarjak túlzásba esni. Próbáltam nem belekeveredni ivászatokba sem, de időnként muszáj volt engednem a csábításnak. Az alkohol mégis csak jobb volt, mint a nulporti víz.
– Bánhatod, nagyon finom… és még csak bele sem köptem. – Vontam vállat, de inkább csak szórakozásnak szántam a megjegyzést. Aztán kihúztam magam, ahogy kérte. Túlzás lett volna azt állítani, hogy nagyon megijedtem, inkább csak bosszantott, hogy megint egy ilyen bolond megtalált.
– Nyugi. Máskor nem csinálok semmit. – Ráztam meg a fejemet. – Csak megfésülködök… az talán még belefér. – A mondandóm vége persze inkább kérdés volt, mert fogalmam sem volt, mások mit csinálnak. Akárhogy is festettem, képesek voltak leánynak nevezni, vagy asszonyosnak.
Biccentettem egyet, ahogy Ian felkelt az asztaltól. Aztán csendesen ücsörögve az asztalnál néha-néha a kapitányunk felé pillantottam. Láthatóan újabb italt vett magához, de azt olyan lassúsággal kortyolgatta, mintha nagyon is ráérne. Igaza volt Iannek. Tudta a módját, miképp rúgjon úgy be, hogy az élvezetes legyen és kevésbé fejbevágós. Ráadásul úgy tűnt, hogy a kisebb incidensünkre sem kapta fel a fejét. Sokat megélhetett már.
Csak akkor szakítottam el a tekintetem tőle, mikor Ian megjelen újabb adag sörrel. Egyet én is kaptam, amire elmosolyodtam.
– És a varázslásra… – Bólintottam, ahogy koccintottam vele a kezemben tartott korsóval. Aztán egy nagyobbat kortyoltam belőle. – Nagyon hiányzott már a mágia. – Sóhajtottam fel aztán és egy mosollyal hátra dőltem a székben. Tényleg élveztem, akkor is, ha előtte sértegettek és attól tartottam, hogy kitörik a fogaimat egy ütéssel.
– Nem úgy értem, hogy nem érzem. Azt csak úgy tudom, hogy ott van a bőröm alatt, az ereimben, a lényemben… mert állandóan lüktet, de használni egészen más. – Magyaráztam és még egy nagyobbat kortyoltam.

– Valójában megérteném, ha kölyöknek tartanál mindörökké. Azt hiszem, fiatalabb vagyok nálad néhány évtizeddel, még ha ez a elfekről nem is állapítható meg ránézésre. – Sóhajtottam fel, de végül csak elmosolyodtam. Nem bántam végül is a dolgot, Ian amolyan apakép volt a szememben. Odahaza ilyesmi nem adatott meg, mellette viszont tényleg tanultam. Nem csak ellökött, mert más voltam, mint ő. – Idén leszek húsz esztendős. A nyáron. – Tettem hozzá, hogy tudja ezt is. Szerettem volna, ha megismer és nem csak egy koloncnak tart. Tényleg barátként, apaként tekintettem rá, így minden tekintetben fontossá vált nekem. Ezért adtam neki a szarvast is.
Az este igazából kellemes, ismerkedős is lehetett volna, míg várunk. Nem, annak a nagydarab meláknak mindenképpen el kellett rontania azzal, hogy odasétált az asztalunkhoz és egyenesen az arcomba hajolt. Undorító volt és büdös, ráadásul nem csak engem, hanem Iant is sértegette.
Éreztem, ahogy az érzések elhatalmasodnak rajtam. Lenézett, mintha csak egy tárgy lennék, amit eladhat. Egyre inkább elegem volt a kötekedő alakokból, ezért akartam csuklyát viselni, ezért húztam a szemembe. Szerettem a külsőmmel foglalkozni, szép lenni, ahogy az talán az elfek sajátja volt, de ezt a világnak megmutatni – főleg Nulprotban – rendkívül veszélyes volt.
A sértegetésre felemeltem a kezem. A dühtől remegett ugyan, de nem akadályozott meg, hogy azt a kezdő szintű varázslatot tökéletesen hajtsam végig. Még tetszett is, ahogy a szilánkok véres nyomot hagynak az arcán. Nem érdekelt, hogy a szemem alatt én is kaptam kettőt. Lehetett volna erőteljesebb is a robbanás, amivel szétpattant a kupa, de annál még ilyen állapotban is óvatosabb voltam. Egy hang pár hete folyamatosan azt mantrázta a fejemben, hogy: vigyázz, vigyázz, ne menj fejjel a falnak.
A hatalmas kéz a magasba lendült, én pedig ösztönösen összehúztam magam. Tudtam, hogy az az ököl talán egész estére kiütne, de nem. Megint ott volt Ian, megint megvédett, én pedig csak megrökönyödve figyeltem a jelenetet. Erős volt, határozott… olyan, amilyen egyszer majd talán én is leszek a társaságában. A sört kicsit sajnáltam, bár jobban lekötött, hogy a kabátomról törölgessem le a rám hulló cseppeket.
– És nem is leszek eladó. – Tettem hozzá, ahogy Ian visszaült hozzánk. Láthatóan persze a kisebb verekedésre többen is megbámultak minket, közöttük az a bizonyos kapitány. Ez utóbbi aligha volt baj, így talán úgy vélte, mi is ennek a társaságnak a részei vagyunk s csak az általános hangulat miatt érkeztünk ide. – Ugyan… idd meg az enyémet! – Toltam elé hálásan, még úgyis csak egy kortyot vettem magamhoz a habjából nagyrészt.
– Köszönöm. – Suttogtam felé az egyszerű szavakat. A tekintetemmel a pult felé révedtem. Nem akartam újra odamenni, féltem, hogy megint a nyakunkra hozom a bajt. – Ígérem, befestem a hajam valahogy… vagy nem fürdök egy hétig, mikor következőnek ilyen helyre jövünk. – Sütöttem le a szemeimet. Nem értettem, hogyan fogom ki állandóan az ehhez hasonló helyzeteket.
Két férfi végül kicipelte a kocsmából az ájult embert. Arról beszéltek, hogy „Eyk úrra ráférne a friss levegő.”  Csak egy pillanatnyi figyelmet szenteltem nekik persze, aztán ismét Ian felé fordultam.

Felfedtem magam Iannek, legalábbis egy apró szegletét az előző évben megélteknek, amikor elszöktem El’Alorából. Mindenféle kocsmákban megfordultam, csendesebbekben, hangosabbakban, igazi késdobálókban. Így ismertem meg egy bárdot a bányászfalvaknál, majd Ronannel az egyik nagyobb erdőségben.
- A legtöbb kocsma szórakoztató. Mindig hall ezt-azt az ember… - Feleltem halkan úgy, hogy Ian értse csak a szavaimat. Kicsit közelebb is hajoltam hozzá, rátámaszkodva az asztallapra. - Az egyik bányászfaluban volt egy kocsma, amit úgy hívtak: Gyöngyöt a disznók elé. - Vontam vállat, hogy csak egy példát említsek. Valójában egész sokat láttam a környékből, ráadásul igazi harci sérülést is szereztem, ám ezek olyan történetek voltak, amikbe Iant még nem avattam be.
A tekintetem elvándorolt a kapitányról. Valóban nem szoktam hozzá, hogy észrevétlenül figyeljek, korábban nem ebből éltem, így hát úgy bámultam, akit akartam, ahogyan az éppen tetszett.
- És ha már minden elsötétül, egészen könnyű dolgunk is lehet… - Bólintottam, de közel sem bíztam el magam. Ha Ian a szemembe nézett, láthatta, én komolyabb akcióra számítottam, mint egy részeg ember kivonszolása a legközelebbi sikátorba. A zsigeremben éreztem, ennél többet kell majd belefektetnünk.
- Előbb-utóbb muszáj lesz, hogy ne csak egy idegesítő kölyöknek tarts. - A hangom halk maradt ugyan, de határozottan csengtek azok a szavak. Nem akartam, hogy még valaki csak meg akarjon tőlem szabadulni, mert nem látja, azt ami bennem van. Apám lepasszolt, Azizi kirakott… ha Ian is lemond rólam, nekem szépen, lassan végem lesz.
- Na, hozom a söröket - vigyorral a képemen pattant fel, hogy menjek a pulthoz. Nem csak azt éreztem a zsigereimben, hogy a kapitány nem lesz könnyű eset, hanem hogy nem úszom meg egy kis balhé nélkül. A visszaszólás után azonnal távoztam a pulttól, kicsit a kezemre billentve a korsó tartalmát. Gyorsan, nagyokat léptem, de tudtam, hogy utánam fog jönni.
- Leánynak hívott… - dünnyögtem sértett pironkodással az arcomon, majd nagyot kortyoltam a sörből. A habtól kicsit nedves kézfejemet közben a kabátomba töröltem. Persze ezek csak mozdulatok voltak, minden idegszálammal arra figyeltem, amit hallok a nehéz léptek. - Ide jön… - súgtam Ian felé, bár mivel én háttal voltam, ő láthatta is a tagbaszakadt alakot.
- Te vagy a szeretője? - kérdezte, majd besétált mellénk, egyenesen az asztalhoz és megtámaszkodott rajta a szabad kezével. A jobb kezében egy kupát tartott, nagyot kortyolt belőle, de a szavait Iannek intézte. - Veszélyes a magadfajtának itt, elfecske… kirabolnak, vagy elrabolnak, vagy még rosszabb… - Fordult aztán felém. A súlya alatt megbillent az asztal.
- Rajtad kívül senkit sem zavarok. Szóval köszönjük a társaságot, de-
- Tudok valakit, aki sokat adna érted. A kolonc nélkül. - Bökött a fejével Ian felé, belém fojtva a szót. Nem tetsett hogy fenyeget, éreztem, hogy elfut a méreg, amiért valaki megint az arcomba lóg, csak mert tisztább vagyok, mint mások itt. Éreztem, ahogy a düh végig lüktet a testemen, kicsit remegve, de felemeltem a kezemet. A mágia kiszabadult, pont úgy, ahogy nem kellett volna. Az érzéseim irányítottak.
A fickó kezében elpattant a kupa, ami bizonyára meglehetősen vékonyfalú volt, mert kis szilánkokra hullott. Abból egy-kettő az én arcom vágta meg, a többi viszont őt találta el, mert olyan közel volt, hogy a testével felfogta, hogy messzebbre jusson bármi. Legfeljebb Ian érhette.
- Hoppá. - Böktem oda szenvtelenül, ahogy ráeszmélt, ez én voltam.

Megköszörültem a torkom. Ha valamiről nem akartam csevegni, hát az a hasmenés… főleg, ha az én gyomrom rontja el az a vacak víz, amit bizonyára egy közeli, nem éppen tiszta kútnál merítenek meg. A nulporti kutakba még a hullákat is bedobálják, ha nem akad jobb rejtekhely. A gondolattól megborzongtam, aztán megforgattam a szememet.
– Voltam már ehhez hasonló helyen… – vontam vállat. Ian sok mindent nem tudott rólam, leszámítva, hogy az ő értelmezése szerint alkoholista vagyok, hogy beleszerettem valakibe, akibe nem kellett volna – bár ő nem igazán gyengéd érzéseknek titulálta a dolgot –, na meg persze az apámról is tudott ezt-azt. De azt nem, hogy már a kocsmából is követtek, hogy megpróbáljanak megölni, vagy hogy Ethuil ünnepén tavaly meg akar verni egy tagbaszakadt ember, mert nem tetszettem neki. Több tapasztalatom volt az iszákos aljanéppel, mint kinézte volna belőlem. – Bár azt nem madárról nevezték el. – Tettem hozzá és a pillantásom az illetőre vándorolt, remélve, hogy gyorsabban gurítja le azokat az italokat. Talán nem látszott rajtam, de már nagyon vágytam egy kis izgalomra. sok mindentől féltem, de most ahelyett, hogy rettegtem volna, egész egyszerűen csak arra vágytam, hogy történjen már valami. Terelje el a figyelmemet egy csomó nyomasztó dologról. Készen álltam újra születni, éreztem, ahogy belülről égek és szép lassan minden, ami voltam hamuvá válik, hogy új életet kezdjek. De a külsőségekről nem voltam hajlandó még Ian kedvéért sem lemondani. Az egész gyerekkorom egy erdőben töltöttem, ahol nem volt annyi lehetőség illatos dolgokat magamra kenni, állandóan tisztának lenni… legalább azt ki akartam használni, amíg a városban vagyunk. Nem voltam naiv annyira, hogy ne tudjam, egyszer innen is tovább állunk majd, akkor meg majd talán hetekig nem látok fürdőt.
– Hah… – sóhajtottam megadóan.
Nem gondoltam, hogy Iannek igaza lett volna. Nem voltam én úr, hogy túlzásba vigyem a kenegetést, meg a mosdást. Egyszerűen csak tényleg jó volt önmagamnak lenni. Annak az önmagamnak, aki Alorában voltam.
– Vajon egy ilyen illetőnek mennyit kell innia, hogy kellően részeg legyen? – kérdeztem halkan, elvontam a tekintetem a kapitányról. Láthatóan egyedül is olyan jól érezte magát, mint nagyobb társaságban, minden esetre az önmagában is furcsa volt, hogy még egy nő sem ül az ölében, csak magában iszogatott. Olyan volt, mintha valakit várna… vagy valamire készülne.
Ian megjegyzésére zavarba jöttem. A fény visszahúzódott az ujjaim hegyéről. Annál a kunyhónál tényleg nem bizonyítottam túl sokat… talán azért, mert megijedtem és tudtam, következményei lesznek a dolognak. Könnyebb lett volna ottmaradni és nem gondolni arra, ami lesz.
– Talán majd ma neked is bizonyítok. – Kacsintottam rá, úgy mintha nem is érintett volna érzékenyen a megjegyzése. Aztán felpattantam és megindultam a pult felé, hogy az engedélyezett sörökért menjek. Éreztem, hogy többen megbámulnak. Nem sok ulron volt nálam, így kirabolni aligha tudtak volna és az akció kedvéért még a fülbevalóimat is hátra hagytam, csupán a nyakamban lógó, sötétlila félhold medál volt az, amit nem vettem le. A fekete kabát ebből persze egész sokat rejtett el.
A pultnál álló tagbaszakadt férfi mellé támaszkodtam.
– Két korsó sört. – Böktem oda a kocsmárosnak, az pedig csak biccentéssel serénykedni kezdett.
– Mély hangod van leány – jegyezte meg a nagydarab alak, majd hangosan röhögni kezdett a saját nem éppen élelmes humorizálásán. – Olyan illatod van, mint valami nagyasszony bugyogójának. – Folytatta.
– Neked meg olyan, mint a disznó seggének. – Közöltem, majd az elém rakott két korsót felkaptam és gyors léptekkel távoztam onnan. Már el is felejtettem, hogy Ian azt mondta, ne szóljak vissza. Jobbnak láttam gyorsan visszatérni hozzá, mielőtt megpróbálnak megölni. Az sem érdekelt, hogy a sietségben az egyik adag sörből némi hab a kezemre folyt. Ráadásul tudta, a fickó követ, amit vagy megun az asztalig, vagy odajön magyarázni.
– Megvan… – közöltem egy erőltetett mosollyal, majd Ian elé téve az egyik korsót leültem.