Kivágódtam az ajtón, hogy minél előbb az ellátáshoz szükséges dolgokat összeszedjem a konyhában és a vendégtérben a pult alól. Fontos volt számomra ez a csomag, amit hihetetlen módon, de végül eltudott hozni nekem, s főleg a vevőnek, de annyira nem, hogy ebbe belehaljon valaki. Egyáltalán nem számítottam, hogy ilyen körülmények fogják várni a bolond férfinál, és a bűntudatom felé most erősebb volt, mint valaha. Bron rögtön észrevette a stresszt rajtam, de nem jött oda hozzám. Messziről figyelt engem, minden egyes lépésemet követve, hogy ha szükség lenne rá, rögtön ott teremhessen. Hátraböktem a fejemmel a hátsó kis szoba felé. Ő egy aprót bólintott, és dolgozott tovább. A konyhában összeszedtem az éppen nemrég kifőzött rongyokat, és a rengeteg kosárka egyikéből felmarkoltam egy csokor csalánlevelet és körömvirágot. Még akkor vásároltam be ezekből a gyógynövényekből, amikor az elmúlt pár hónapban érdeklődni kezdtem az alkímia iránt, de régóta nem fűlt a fogam a tovább gyakorlásra. Épp pultban behajolva próbáltam meg kitúrni a rumliból az ollót és a kiskanalat, amivel majd felakartam kenni a sebet, amikor Bron a hátam mögé lépett, és megfogta a vállamat. – A fogadó előtt állnak az őrök, szerintem ő érte jöttek – mondta halkan a fülembe, én pedig egy pillanat alatt kiegyenesedtem és rohanni kezdtem a helyiség felé ahová a lányt ültettem. Feltéptem a kis szoba ajtaját. Üres volt. A lánynak nyoma veszett, a kis doboz viszont ott pihent az asztalon, kinyitatlanul. Akadozva vettem a levegőt. Valami oknál fogva tudtam, hogy soha többet nem fogom a lányt viszont látni. Még a nevét sem tudtam meg. Még megköszönni se volt időm a fáradozásáért. Lassú léptekkel odaálltam az asztal széléhez, és végigsimítottam a faragott dobozkán. Felemeltem a fedőt, és a doboz mélyén, bársony zacskóban ott pihent az áru. Kinyitottam a száját, majd a kezembe szórtam a tartalmának egy részét. A szobában pislákoló gyertya fénye rögtön megtört rajtuk, amiktől a plafonon mintha apró, de annál fényesebb csillagok rajzolódtak volna ki. Halványan elmosolyodtam és óvatosan visszatettem a zacskóba a gyémántokat, majd az ingem kivágásába rejtettem őket. A dobozzal átrongyoltam a konyhába, és bedobtam azt a kályha mélyébe, hogy örökre elemészthessék a lángok. Kihúztam magam, leporoltam a ruhámat amennyire csak tudtam, és méltóságos léptekkel kisétáltam a fogadó elé. Három vagy négy őr állt ott, teljes fegyverzetben, szinte vörösen izzó szemekkel. Tudtam, hogy a lányért jöttek, de ők azt nem, hogy a lány már rég nincs itt. Ki tudja, lehet lassan már a várost is elhagyta, ha bírja a sebével a tempót. Összefűztem a karjaimat a mellkasom előtt, a bal tenyeremmel finoman éreztem az ing mögött rejtőző kis bársonyzacskót. - Szép estét Uraim – köszöntöttem őket a legnegédesebb, legbefolyásolóbb mosolyommal. – Mi szél hozta Önöket szerény fogadómhoz?
Deedra Gindrian Kedvelte
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Szavaink igazságának fedezetét a tetteink jelentik, a beszédet akár mellőzhetjük is.
Kíváncsisága vagy csak hogy móresre taníthasson, óvatos léptekkel, de közelebb hozta hozzám. Hamar belé fojtottam a szót, mely büszkeség kicsiny virágát bontotta ki bennem. Nem egy egyszerű feladat ez kérem szépen. A seb nem volt halálos, de a fájdalom, amivel járt cseppet sem volt kellemes. Viszont néhány nap pihenéssel mindegyik orvosolható lesz. Ebben a pillanatban bántam meg, hogy nem vártam me a holnapot. Ám a menedékünk sokkal messzebb volt, mint a fogadó s a városőrök masírozása sem éppen nekem kedvezett. Jelentem, a tervem, miszerint az áru kézbesítése után kereket oldok, azon ponton feneklett meg, mikor felszínre tört benne a gondoskodás. A pillanat nem csak arra nem volt alkalmas, hogy kikérje magának ezt a szemtelenséget, de arra sem, hogy ecseteljem neki, hogy ez miért éppen a legjobb ötlet. Így hát, kénytelenül, de elfogadtam a segítő karokat. Szófogadó gyermekként tettem le magam oda, ahova parancsolt. Azt a néhány percet, melyet távolt töltött azzal ütöttem el, hogy a megszerzett dobozkát szemügyre vegyem. Végig simítok a motívumukkal teli fedelén, s már azon vagyok, hogy megkíséreljem a kinyitását, hisz a kíváncsiság ott lappang bennem. Vajon mi az, amit íly módon kell őrizni? Egy nem mindennapi ládikában, melynek felnyitása is kihívással kecsegtet. De éppen csak ennyire futja, hisz a távoli láncingek csörgése, a vasalt csizmatalpak döngése, a városőrök közeledtét hivatottak beharangozni. Valóban fontos holmi lehet, s valóban hosszúra nyúlik a keze az öregnek, ha ilyen mozgolódás támadt, a tolvaj kézre kerítéséért. Ezért is látom jobbnak, ha köddé válok, mielőtt túl forróvá válik a talaj. Így sebem ellenére sem várom meg a fogadósné visszatértét, hanem inkább a hátsó ajtót használva tűnök el az éjszaka árnyékait kihasználva.
Összehúzott szemekkel meredtem a sötétbe, de a fogadóból kiszűrődő fények ellenemre forgatták a malmot, és csak a lámpások adta terület határáig láttam el. Egy kis ideig vártam, hogy felfedje a remélhetőleg magát halálra szórakoztató egyed, amikor is a fogadó épületének fala mentén, amit már az éjszaka bekebelezett, megszólalt egy női hang. Nem ismertem fel a hangot, annyira fáradt voltam már, hogy az utolsó gondolatom már az alvás körül forogtak, így közelebb sétáltam óvatosan. A sötétben az elf lány várt, nem kicsit rossz állapotban. Fájdalmai voltak, ez még az éjszaka ellenére is látszódott, arról nem is beszélve, hogy egyik karjával az oldalát markolászta, tehát meg is sebesült. - Mi a franc… - kezdtem volna bele döbbentemben a látványára irányuló kérdésemmel, amikor szó nélkül belenyomta a kezembe az üzletünk tárgyát. A kis dobozra bámultam pár másodperc erejéig. Hihetetlen, hogy megszerezte. Aztán eszembe jutott, hogy most ez nem a legjobb alkalom arra, hogy örömködjek. – Gyere, téged azonnal el kell látni. A karommal a hóna alá nyúltam, s ha ezt hagyta, akkor elkezdtem a fal mentén tovább kísérni a sötétben. – Hátul megyünk be, ott senki se lát majd – feleltem neki az esetlegesen feltörő kérdésére, hogy mégis miért kezdtem hátrafelé vonszolni. A hátsó ajtónál egy pillanatra elengedtem a segítséget, és gyorsan feltéptem az ajtót, majd beirányítottam a küszöbön. - Ülj le oda – mutattam oldalra a kis székre az apró helyiségben, én pedig tovább mentem a következő ajtóhoz. Sürgősen szereznem kellett gyolcsot és kenőcsöt. Még jó, hogy a múlt hónapban kaptam Wynvától egy fiolányit.
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Szavaink igazságának fedezetét a tetteink jelentik, a beszédet akár mellőzhetjük is.
Nèma kuncogásba kezdek a nő ábrázatára kiülő döbbenet láttán, bár az oldalamba hasìtò fájdalom, hamar letörli a bárgyù vigyort a kèpemről. Már-már bájos volt a dühtől ráncosodò homloka, mint egy durcás gyermek. - Psszt! Gyere ide! - az árnyèkok takarásábòl ugyan nem bùjok elő - hisz mèg ìgyis akadtak elegen, kik felfigyelhettek volna rám, s valljuk be elèg leharcolt voltam - , ha csak fele annyira szemfüles, mint gondolja magáròl, hangom szìne ismerős lehet neki. Amennyiben süket, mint a lò ősszel vagy csak kèreti magát, előrèbb lèpek, hogy a bentről kiszűrődő fènyek megvilágosodást hozzanak számára. -Meghoztam. Bár van egy kis gond. - közönyös arckifejezèssel, kèszìtem fel a hìrre. A magam rèszèről ùgy èrzem teljesìtettem, az alku rám eső rèszèt. Elhoztam neki, amit kèrt, az már egy másik dolog, hogy a szèffel együtt. Mèg mielőtt bármit is kèrdezhetne, előkapom a dobozt, S a kezèbe nyomom. Remèlem a szemei jobbak, mint a fülei, S mielőtt tùlságosan megörülne felfedezi a faragott ládikán a hibát. A motìvumok ebben a gyèrfènyben szinte kivehetetlenek, azonban az jòl látszik, hogy zár nincs rajta. - Remèlem elègedett vagy.
Már lassan két napja, hogy az a kis pimasz elf lány felbukkant a konyhámban és megkapta a feladatot. A kíváncsiság egyre erősebb volt iránta, hogy sikerrel zárja-e a rá szabott részét az üzletnek. Ha igen, ezelőtt a kislány előtt olyan lehetőségek nyílnak majd meg, amikről most még nem is álmodozhat. Ha beleláthatnék a fejébe, valószínűleg pillanatnyilag épp engem átkoz valamelyik ház tövében, de bízom abban, hogy ennek ellenére is ellátja a feladatát. Előző nap egész végig ez járt a fejemben a fáradtsággal egyetemben, amit azzal okozott, hogy olyan sokáig fenntartott engem, és reggel Bron ébresztésénél olyan voltam, mint egy mosott rongy. Aztán ma már az egyre halványodó emlékével ébredtem, így egész nap azon morfondíroztam, hogy mi legyen a B tervem. Nem szerettem volna megint Bront veszélynek kitenni, túlságosan fontos számomra ez a férfi, így őt a legeslegutolsó tervként tartottam immáron számon, és inkább többször átfutottam a lehetőségeket az áruk megszerzésére mielőtt őhozzá kellene fordulnom. Nagyon, de nagyon hosszú nap volt. Nem tudom mi történhetett, de most a kelletténél többen voltak a fogadóban, és már-már ott tartottam, hogy fel kell, hogy vegyek egy másik pincért magam mellé, mert ezt a tömeget én nem bírom egyedül. Már éjfél is eltelt, mire végre ürülni indult a vendégtér, én pedig végre nyugodtabban láthattam neki a takarításnak. A kültér előbb ürült ki, mint a benti, így elsősorban a kint megmaradt dolgokra koncentráltam, a bentivel pedig Bron kezdett foglalatoskodni. Amint az egyik asztalnál pakolásztam, valami kemény és apró a fejemnek ütközött. Lesimítottam a hajamat, és nem foglalkozva vele újból visszatértem az asztal körüli teendőknek. Ekkor megint a fejemen koppant valami. Mi a... kezdtem fordítani a fejem hátrafelé, hiszen az esélye annak, hogy kétszer valami ilyen megtörténjen ennyire rövid időn belül, szinte a nullával egyenlő. Ahogy a sötétbe fordítottam az arcom, hirtelen a szemem sarkából egy újabb kövecske repült, és sikeresen homlokon talált. Dühömben lecsaptam a törlőrongyot az asztalra. - Azonnal jöjjön elő, bárki is szórakozik!
Ystrid Braggart
Zsivány vagyok
She is a thief. And a thief is not an honest person.
Szavaink igazságának fedezetét a tetteink jelentik, a beszédet akár mellőzhetjük is.
Hangos csaholás törte meg a csendet. Majdnem egy teljes álló napig várakoztam a szemközti háztetőn, de kutyáknak semmi jele nem volt, eddig biztos az előkertben voltak. Az ugatás egyre közelebbről hallatszott, kánonban szólt és a ház sarka mellett a földet rúgva felbukkant két kutya. Két hegyesfülű ébenfekete, csupa izom eb. Gyorsan jöttek, mint a halál, szájukból nyál fröcsögött, fogaik nagyon fehérnek és hegyesnek látszottak. Felugrottam, és megkapaszkodtam a fenyő egy közeli ágában, sikerült felhúznom magam, de az egyik kutya még így is elszakította a nadrágom szárát. Zihálva támaszkodtam a fa törzsének, néhány szusszanásnyi időre. A kutyák abbahagyták az ugatást, és csak némán néztek felfelé, nem úgy tűnt, mintha egyhamar távozni akarnának. Amint szívverésem rendeződött, eltűntem a sűrű ágak között, akár egy mókus. Egy hosszabb ágat szemeltem ki magamnak, mely pont az ablakig nyúlik, vastag volt, de korántsem tűnt strapabírónak. Egy- kettőre átmásztam rajta, nem törődve a tűlevelekkel, melyek minden egyes pillanatban át akarták szúrni a tenyerem. Könnyedén elértem a párkányt és néhány perc múlva a puha szőnyegen huppan csizmám talpa.
A dolgozószoba ajtaja a várakozásom ellenére nyitva volt, tolvajkulcsomat visszacsúsztattam az övembe. Az ajtó halk nyikordulására megdermedtem, hegyezni kezdtem füleim, de saját lélegzet vételemen kívül, csak a sarokban hálóját fonó pók neszezését hallottam. Aludt a ház apraja nagyja, az őrség pedig az udvaron strázsált. A szoba tágas volt, a padlót puha szőnyeg borította, mely maga megért ötven ulront vagy még annál is többet. Közepén hatalmas faragott íróasztal, mögötte vastag karfás szék, bizonyosan ugyanazon mesterember kezemunkája mindkettő. Az ablak előtt súlyós brokát függönyök lógtak, melyek alig engedték be a holdfényt. Kockázatos lett volna fényt gyújtani, így miután a szemem hozzászokott a félhomályhoz, óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót, s hangtalan léptekkel indultam meg a jobb oldali szekrénysor felé. Egyelőre nem láttam nyomát a széfnek, melyet Braggart asszonyság említett. Ujjaim a sorakozó könyvek gerincén futott végig, majd egy másik polcon, melyen, vastagon állt a por, de a rajta díszelgő kupák, mindegyike fényesre volt törölgetve. Megvető mosoly ült ki arcomra. ~Mennyire jellemző.~ Leheletnyire elhúztam a függönyt, hogy lássam minden olyan békés, mint, amilyennek hat. De a két átkozott véreben kívül nem láttam semmit. Az asztalhoz léptem. Tollak, tinta és pár a birtokkal kapcsolatos papír hevert és egy boros kupa. Haszontalan mind. Kihúztam a fiókokat s áttúrtam az összest, de nem találtam bennük csak még több papírt és egy erszény ulront. A kísértés nagy volt, de ennek hiányát valószínűleg hamarabb észre vennék, mint a széf tartalmának megcsappanását, így tovább kerestem. Végig tapogattam és kopogtattam az asztal alját, míg végül halk koccanás jelezte, hogy megtaláltam, amit kerestem. Benyomtam, a mozgó részt, s a harmadik fiókból kattanás hallatszódott. ~Dupla fiók. ~ Újra kinyitottam és a szétcsúszott teketcsek között egy doboz vasveretes szegélye csillant meg. Az asztalra helyeztem, s végig simítottam a tetejét, viszont ekkor a kilincs megmozdult. Már a tőröm markolaton pihent a kezem, mikor egy vékonyka hang kíséretében egy tejfelszőke kobak bukkant ki az ajtó mögül. – Bozont, itt vagy? – majd mikor megláttak a boci szemek, finoman fordította el a fejét, az öt- hat éves forma kislány. – Nem láttad, Bozontot? Ő a cicám… úgy ekkora lehet. – mutatta aprócska kezeivel. Némán ráztam meg a fejem, s húztam el kezem a tőrömtől. S vettem hónom alá a dobozt. – Ki vagy, s miért van eltakarva az arcod? Beteg vagy? Mit keresel a nagyapa szobájába? – lépet beljebb, s kíváncsiskodott tovább. ~ Pont ez hiányzott nekem, egy kölyök, aki csak fossa a szót. ~ - A fogtündér. – fújtam ki magamból a szót, miközben az ajtó felé araszoltam. – Juj, de jó, hoztál a nagyapusnak fogakat? Biztos örülni fog neki, most úgyis nagyon beteg.– Igen, igen, de nem mondhatod el neki, hogy találkoztunk… - hajolok le hozzá s teszem vállára a kezem. – Luella, Luella, merre kószálsz? – Anya, anya, itt van a fogtündér! – tűnik el kezem alól, s vágja ki az ajtót maga előtt. ~ Ennyit, erről.~ - Hogy ki? – jelenik meg az ajtóban egy középkorú, fehér köpenyeges nő. – Tolvaj, Tolvaj! – kiálltja el magát és szorítja magához a gyermeket.
Az előcsarnokon átjutva az udvarra jutottam ki, ott már két őr várt a párfokos lépcső alján. Az egyik egy dárdát forgatott a kezében, míg a másik egy rövid kardot. Egyszerre mozdultak, az egyikük felém döfött, de még idejében sikerült hátra szökkennem, így a másik támadása is csak a levegőt hasította ketté. Felugrottam a betonkorlátra, hátha onnan sikerül átszelnem a kijutás felé vezető távolságot. De a kardos ismét lecsapni készült, de sikerült az arcába rúgnom, melytől kissé megtántorodott, de a dárdás is támadott, a kikerülés csak félig sikeredett, a dárda hegye a hónom alatt felhasította a bőrömet és a húsomba mart. A fájdalom egészen mélyre hatolt, melytől könny szökött a szemembe, s fájdalmasan felszisszentem. Éreztem, ahogy vérem kiserken, s végig csordogál oldalamon. Rászorítottam a dárdára, ujjaimat ráfonva a szálfára kirántottam az őr kezéből, s még azzal a lendülettel mértem nyakára egy ütést. Féltérdre rogyott. Kilendítettem a dárdát s hegyét a térkövek egy repedésébe szúrtam, úgy lendültem át a két őr felett. Futásnak eredtem, nyomomban a két ebbel. Az ütemet, a megzendített kolomp adta, mely a városőrök riasztására volt hivatott.
Hamarosan a hold elhagyja éjközép óráját, a fogadó bár még nem üres, azonban kezdenek elszállingózni a vendégek. Az épület sarkánál egy árnyékban meghúzódva figyelem, az asszonyt ki a hátra maradt kupákat, s tányérokat szedi össze. Az oldalam sajog, de a seb nem halálos, s mivel minél hamarabb meg akarok szabadulni ettől a vacaktól, inkább nem húztam az időt. Ha a városőrök kutakodni akarnak, inkább tegyék azt nála. De miért is keresnék itt? Egy alkalmas pillanatban mikor a közelembe keveredik egy, majd még egy- s ha már, legyen egy ráadás- aprócska követ hajítok a fejének.
Felengedve a piszkálódásból, enyhült vonásokkal és megértő mosollyal paskolom meg Ron cimbora felkarját, miként csöndes hangon színt vall előttünk, s megmagyarázza sürgető távozásának okát. - Jól van jól van, elnézzük neked ez egyszer, hogy asszonynép kedvéért feláldozod a férfiak összetartását! - vigyorodok el, majd legyintek a fogadót illetően. Nem biztos, hogy fel vagyok készülve lelkileg az éjszaka hangjaira, máskülönben nekem is akadnak elintézni való dolgaim a városban, melyek leplezett kivitelezése jóval egyszerűbb a falain belülről, mint annak túloldaláról. - Reggel, ugyanitt! Mármint nem a malacok óljában, a hajnalnak korai órájában – horkantok fel, s amennyiben végleg hátrahagyott bennünket az ezüst üstökű, Daldram úrhoz fordulok, akinek idő közben szereztem egy pohár frissítőt is. - Ez egyszer egyet kell értsek, magam sem vetném meg a dús keblű fehérnépek társaságát – bólintok helyeslően, mielőtt feltörne belőlem egy megilletődött kacagás a kérdését hallván. - Majd meglátod, kedves Daldram uram. Majd meglátod… - jól emlékszem, mennyire ódzkodott az elfek városába utazni az ünnepség apropóján, pedig hömpölygő serfolyamok és csinos menyecskék sorakoztak azon a bizonyos mézes madzagon az orra előtt. Ha most rádöbbenne, éppen itt vagyunk, iszonyának legfőbb vidékén, a végén a piacig sem jutunk el, nemhogy fürdeni, melyre megjegyzem, mindkettőnknek kifejezett a szüksége. - Semmi hasznom nem lenne abból, ha feldobnád itt nekem a csupasz, szőrös lábaidat. Idd csak meg, felfrissülsz tőle. De szaporán, szívesen nézegetném már a formás hölgyeket a fürdőház sejtelmes, forró gőzében – kacsintok rá, és ha sikeredett kiürítenie a pohara tartalmát, hát útnak eredek mélynövésű barátommal a város kapuja felé.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
sszevonom a szemöldököm a bárd kijelentésére. Kihúzom magam és rá pillantok, ha megtalálom a szemeimmel. - Hogy én unalmas? – Kérdezem, mint ha valami istentelen dolgot mondott volna. Micsoda szar szóhasználat. Inkább azt mondom, mint ha csak a sert hazudtolta vúna meg. Szentségtörés engemet unalmasnak hívni. - Én nem költök szarokra… - Vetem oda. Ronan kérdését elengedem a fülem mellett, ne ő mondja meg nekem még akkor sem, ha kedves akar lenni, hogy mit fogok tenni, vagy mi lesz a elányommal. Bárd pedig hozzám intézi a szavait. - Gyóva.. sárkánynál jó volt, de ha reggel egyszer úgy ébredek, hogy nem lesz meg a családi kincsem…mit mondok az asszonynak? – Kérdezek vissza, hiszen a varázslat nekem olyan, mint a szerencsejáték, s LÁÁÁM.. nincs is cipőm. Mi lenne a kis Daldrammal, ami nem is olyan kicsi, ha elveszne… nők ezrei sírnának, nem is beszélve a házi állatokról. - Had menjen ungabungizni… nekünk is kellene valami jó féle kurtizán nagy csecsekkel. Nem? – Pillantok a bárdra. - Legyen rajta tejszínhab is, egészen megéheztem…. – Mondom. - VAGY PITE! – csattanok fel, hiszen talán az jobban esne a meztelen testről is. - Te amúgy ez most milyen város is? – Kaparom a fejem, és fázik a lábam. - Jó reggel, na még itten vagy? – Zsörtölődök, hiszen egy nő is kevesebb ideig búcsúzkodik. Megforgatom a szemem a kedvese hallatán, amit a bárd mond. Miért kell keverni a nőket, nekem semmi kedvem semmilyen nőre, szóval ja.. főleg mint mondottam olyanra, akinek már párja vagyon. A bárd egy poharat nyújt felém. - Remélem te nem mérgezni akarol. – Mondom. Mikor a pénzről kezd el beszélni, igen csak mosolyra húzódik a szám. - Akkor jöhet a nagy csecsű a pitével? – Kérdezem szerényen, de nagy mosollyal. - Fürdeni?? – Ráncolom az arcom. - Nah.. jó… - Mondom megadóan.
"Csodálatos szépség, bár a modorán van mit csiszolni. Olyan a szíve akárcsak az enyém. Tűzről pattant, koránt sem nőies, előbb üt aztán kérdez típus. Heves természete, de annál nagyobb szíve van."
❖ Szintem :
Kezdő (Fegyverforgató)
Teljes feljegyzés Karakter bejegyzés: Felszerelés: Mesélői jegyzet:
Utolsó Poszt ∞ Hétf. Okt. 18, 2021 9:58 pm
Egy pillanatra a törpére vigyorog, mikor ő kijelenti, hogy nincs kedve az asszonyi nyavajákhoz. Maga sem tudja, miért, biztos a másnaposság utóhatása. De tényleg csak egy pillanatig tart. Aztán újra önmaga lesz, és halkan megjegyzi: -Mi van akkor, ha bajban van? Ennél többet erről nem mond. Nem szeretné, hogy útitársa rémeket lásson, így inkább nem adja tovább a pletykát, amit arról hallott, mit tesznek a fogságba ejtett szépséges törp lányokkal. Nem mellesleg, el sem tudja képzelni, hogy festhet egy szépséges törpe lány. Hogy miért gondol ilyen hülyeségekre, miközben Ahronit az életmentő mágiáról beszél? Jó kérdés... -A hazautat mindenképpen megspórolhatjuk vele. Legyen. Tudja, hogy semmit sem kéne mondania. Készen is áll rá, hogy ezt tegye, de aztán valamiért megenyhül. Hogy azért, mert a sejtelmes fehérnépet juttatják eszébe, vagy mert szereti, ha főnök úrnak szólítják, az talán sosem fog kiderülni, minden esetre alig hallhatóan válaszol: -Nem erről van szó csak...nem láttam őt hónapok óta. - Megköszörüli a torkát, és emelt fővel teszi még hozzá: - Egyébként is, picit magunknak valók vagyunk... Újra elvigyorodik azon, mennyire enyhe kifejezés ez. -Viszont nem titkolom őt...és titeket sem. Ugyan, a Braggart a legjobb a környéken. És már a....khmmm...személyzettel is összebarátkoztatok. Egyértelműen az állatokra céloz. Még feléjük is biccent, ha nem lenne világos a dolog. -Akkor reggel?
Megemelt szemöldökeim alól figyelem hol Ronant, hol pedig a távozó fogadóst. Szóval Mira a neve a rejtelmes hölgynek. Magam sem tudom, miért érdekel ennyire az információ, vélhetően a megszokás hatalma gyakorolja rajtam egyeduralmát, s természetes kíváncsiságom, amelynek gátja jóformán nem létezik. Pontosan ezért húzom el a számat, miként az ősz hajú tömören lezárja a nőszemély témáját, Daldram úr pedig még adja is alá a lovat. Micsoda megsavanyodott egy banda! - Rémesen unalmasak vagytok – sóhajtok fel drámaian, tovább kortyolgatva az italt, mely minden egyes alkalommal egyre frissebbé varázsol. A fejfájásom kezd csillapodni, s a gyomrom sem szeretne helyből kiugrani a torkomon keresztül. - Ebben nem vagyok biztos, ám egy utána kérdezést megér, ha már egyébként is el szükséges látogatnunk a piacra – vonom meg a vállaimat hetykén, persze mélynövésű barátunknak megint csak morgolódnia kell. Ezúttal kissé bosszúsan pillantok le rá. - Daldram úr, nem a zsörtölődésért fogadtunk magunk mellé. Kezdj hozzászokni a hókuszpókusz gondolatához, ugyanis ha emlékezetem nem csal, éppen az mentett meg titeket a sárkány haragja elől – szegem fel az államat büszkén és hiúan, bár egyhamar elengedem a délceg vonásaimat, mielőtt még túlzottan sokat remélnének tőlem az út további részén. - Ahh, remek gondolat! - csattanok fel felragyogó arccal, noha a homlokomat lassacskán konstans átszelő árkok egykettőre visszavésődnek a bőrömre. - Na várj, te nem jössz? Ahh, igen, a sejtelmes fehérnép akit véletlen sem mutatnál be nekünk – legyintek. - Igenis, főnök, igaz meglehet, inkább a falakon belül foglalunk szállást. Még a végén meglátnánk a te kedvesedet – tekintek az ég felé eltűnődött, ártatlan ábrázattal, további szavaira pedig változatlan a kezemet rázom; annál nagyobb sokk úgysem érhet a minap, minthogy malacok között ébredtem. Amennyiben távozik Ronan az asszonyához – vagy sem –, az érdeklődésemet a fogadós felé fordítom, kitől egy újabb poharat csenek el, ha épp felénk jár, majd Daldramnak nyújtom. - Tessék, idd meg. Szebb lesz tőle a napod, ezt garantálhatom. A kiadások miatt pedig ne aggódj, immáron társak vagyunk, s ha minden jól megy, kamatostul vissza is fizetheted a kalandunk végén – vigyorodok el, megpaskolva a feje kopasz búbját. - Ha tanácsolhatom, elébb látogassunk el a piacra, s csak aztán a fürdőbe.
Ahronit
Bárd vagyok
Our deepest fears are like Dragons guarding our deepest Treasures
Felengedve a piszkálódásból, enyhült vonásokkal és megértő mosollyal paskolom meg Ron cimbora felkarját, miként csöndes hangon színt vall előttünk, s megmagyarázza sürgető távozásának okát.
