Kültér

Tulveron Krónikái :: Kültelepülés :: Braggart Fogadó

elszisszentem, nem értettem minek feszegeti a bárd a kérdést. Miért lenne ez nekünk jó?
A nő pedig elhalad, és szép szavakkal köszöntem. Aztán Ronan válaszolt is a kérdésre, amit Ril tett fel.
Újabb pofavágás, és szisszenő hang távozik belőlem.
- Jobb is. Nincs kedvem az asszonyi nyavajokra. – Vonom meg a vállam. Olyan nő társasága különösebben nem érdekel, akinél már eleve tudom, hogy nincs esélyem. Jó, természetesen házi sárkány otthon van, ám még is, kell egy kis remény. A lányom, valóban. Tudatosul bennem a bárd szavai.
- Nagyon nem akar a vérével lenni, jobb lesz elfogadnom. Bizonyosan tudta, hogy érkezem. – Mondom szomorúan.
- Milyen tinta? Nekem nincs arra pénzem, hogy én tintákat vegyesesek, és nem emlékszem arra sem, hogy igényeltünk volna az ünnepre. – Pillantok a bárdra kérdően.
- Van két lábam, ló is… valahol, ha nem majd kecske. Ne akarjunk hokikuszi pukizni, aztán bele esem a vízbe, osztani bajom löszön. – Mondom hőbörögve. Tinta, persze. Serre kell a pénzem, nem pedig boszorkányságokra, amik megrémisztenek. Bár a sárkányos húzása nagyon lehengerelt, azonban nem szeretem az effajta dolgokat. Hagyomány tisztelő Törpe volnék.
- Én az ingyen sert támogatnám továbbra is. – Mondom.
Megszagolom magam, nem érzem büdösnek azt. Még pár napot igazán várhat, a számban lévő hugyot kellene kimosnom.
- Még szoba is. MINEK nézül te engemet? – Vonom össze a szemöldököm. Nincs nekem erre pénzem, itt ingyen dolgokat ígértek. Rá nézek a cipőm hölt helyére, majd a bárdra.
- Oh ne. – Mondom, még több költség.

“What happens in Ylore, stays in Ylore.

- Kedvesed?! - csattanok fel a szavába vágva, vagy legalábbis igen harsány háttérszólamául az elbeszélésének, ugyanis mindeddig elfelejtette említeni, hogy akad éppenséggel egy szíve hölgye, s a tegnapi éjjelen nem holmi jött-ment nőszemélyt hempergetett meg a fogadó egyik nyikorgó ágyában. Hah! - És mikor tervezted bemutatni nekünk? - vonom meg az egyik szemöldökömet ítélkezéssel teljes pillantások kíséretében, noha túlzottan sokáig nincs módom lelki zsarolni Ronan cimborámat, hiszen felbukkan a… halovány emlékeim szerint a fogadó tulajdonosa.
- Madár csicsergős jó reggelt, hölgyem! Igazán figyelmes kegyedtől, hogy a szenvedőket megsegíted a szükség órájában! Az istenek áldják kegyed nevét – hálálkodok a szokásos színpadiasságommal, bár meg kell vallanom, ezúttal már a saját fejemet is sikerül megfájdítanom. Mindenesetre elemelem az egyik italt a tálcáról, s miután tovább állt a fehérnép, gyanakodó ábrázattal szimatolok bele a pohár beazonosíthatatlan tartalmába. Az illata nem nyűgöz le, sőt, azonban ennek ellenére is belekortyolok a löttybe, megadva a lehetőséget az előítéleteim megdöntésére. Végül elismeréssel és némi megilletődéssel megvonva a szemöldökeimet hümmentek egyet.
- Ó tényleg, a lányod! - kapok a fejemhez, bár elnézve Daldram urat, a fontossági sorrend nála is az ivással, semmint holmi rokonok vagy fontos személyek felkeresésével kezdődött. - Talán még itt maradt s a környéken megtaláljuk – vigasztalom karcsú mód, majd a gyér próbálkozásom zárásaként jelentőségteljesen újfent belekortyolok a Bron-féle ajándékba. Már csak azért is, mert Ronan kérdésén el szükséges töprengenem.
- Úgy rémlik, hogy nem…? - pillantok fel rá a poharamból ártatlan ábrázattal. - Egy esztendővel ezelőtt volt némi nézeteltérésem egy csinos fehérnép okán, ám bizton veszem erre már senki sem emlékszik – legyintek a szabad kezemmel. - Nem bánom mindenesetre, ha kipihenjük magunkat, sőt… A magam részéről támogatnék pár nap pihenőt, és ne értsetek félre, véletlen sem az említett fehérnépet keresném fel. Bolondnak néztek? - csóválom meg a fejemet, noha de, éppen ő utána epekedik a lényem. Príma s páratlan mulatság Ronannal és Daldram úrral együtt kalandozni, azonban egy férfinek vannak szükségletei…
- Daldram úrnak új pár cipőre lenne szüksége, a hideg időre sem készültünk még, és ha megengedtek egy felvetést, utánanézhetnénk annak a tintának, mit a királynő osztogatott. Megspórolnánk pár hét, hónap túrát, s a lehetőséget; télen veselkedjünk neki hegyet mászni - osztom meg velük bölcs gondolataimat.

sak meredek magam elé, és próbálom felidézni a tegnap történteket. Nem igazán megy, de ez már nem meglepő, hiszen nem egy estém sikerült már így.
- Lyuk, az lyuk.. ingyen van. – Vágom oda megrántva a vállam, mint valami természetes dolgot. Vajon tényleg elhiszik, hogy állatok lába között keresem a menedékem? Csecsek jobban izgatnak.
- Hogy MIII!!!?? – Sipákolok fel, és fordulok a bárdra.
- Oh a kénköves sárkány menedék! – Vakarom a fejem. Majd Ronan valami nőről kezd beszélni. Rázom a fejem, nem mondok semmit sem.
Összevonom a szemöldököm, sóhajtok egyet.
- Nem. – Válaszolom. Bár szégyellem, hiszen ennek érdekében se tettem semmit. Lassan úgy vagyok vele, hogy nem fogom keresni a leányom.
Ismét összevonom a szemöldököm, de most az arcom is eltorzul a nagy gondolkodástúl. Rájuk pislogok.
- Öhm… - Kezdek bele.
- Reméljük drága barátom, ha valaki mérgesen gyün felénk, vagy kajabálja a nevemet, akkor futunk!- Jelentem ki határozottan mind kettejüknek. Remélem értették, hogy ez nem babra megy.
- Ám, valóba. Holnap, de nekem kell egy gyógyser. – Ebben a pillanatban jelenik meg egy nő, kinek sugárzó szépsége azonnal felpattanásra kényszerít.
- Szép hölgyem. – Hajolok meg, mint valami nagy úr. El is illant, és tekintettem követtem őt.
- Ennyih? – Kérdezem finom cérnahangon a többieket, halkan.

“What happens in Ylore, stays in Ylore.

Magam sem tudom, pontosan mi riaszt fel, mire azonban képes vagyok az egybefolyó pacákat a szemeim előtt különálló alakzatokként megélni, Ronan ábrázata keveredik az orrom elé. Hunyorogva és az orromat ráncolva pislantok fel rá, miközben az alkaromra támaszkodom, majd ösztönnel nyúlok a felém kínált kupáért. Őszintén remélem, hogy nem alkohol van benne, ám ezen a ponton a szomjúság olyannyira kaparja a torkomat, hogy akár még egy evirani fertelem-sert is képes volnék egy ültömben lehúzni. Azért megnyugszom, hogy a nyelvemre hűs, tiszta víz löttyen.
- Kösz… - hálálkodok reszelős hangon, mielőtt megakadnék egy momentumra. - Még mindig rettentően büdös van itt… - állapítom meg egy újabb fintorral, aztán folytatnám is a pohár tartalmának elpusztítását, csakhogy az ól ütött-kopott, silány mód összeszegelt falán egy jól ismert törpe öblös hangja süvít át, én pedig határozottan kiköpöm az éppen a számba engedett vizet. Egyszerre köhögve és röfögve, akár a mellettem fetrengő malac igyekszem levegőhöz jutni. - Sok sikert… - vigyorgok fel a borostyánszeműre, még mielőtt sebtében távozna.
Amíg ő a mélynövésű cimboránkat nyalábolja fel, kicsit még hentergek a szénakazalban, és a vizet is gondosan az utolsó cseppig kiiszom, ám igen hamar elunom magamat, főként, hogy a hallottak alapján odakint sokkalta érdekfeszítőbb a társaság. Így hát minden lelki erőmet felnyalábolva kikecmergek a disznó lakosztályból, és a karjaimmal átölelve magamat a hirtelen rám zúduló hideg ellen, összevont szemöldökökkel mérem fel a pár órája már megvizsgált terepet. Túl világos, túl hűvös de legalább csöndes a környék.
Már amíg félúton bele nem futok az idő közben megkerült Daldram úrba és Ronanba. Szipogva hallgatom őket, noha Ron barátunk kijelentésére cinikusan felhorkantok.
- Mióta van neked olyanod? - bököm ki kétkedéssel, miközben további szipogások mellett egy kisebb sárpamacsot kezdek böködni a cipőm orrával. Aztán leesik a tantusz. - Óóóó… Na mesélj, ki volt az? - kapom fel a fejemet pletykára éhes vallatóként. Persze azért a mélynövésű társunk krízise sem kerüli el a figyelmemet, ezért felé is vetek egy szánakozó pillantást. - A kecskéket meghagyjuk neked. A cipődet pedig haloványan és keszekuszaságban derengő emlékeim szerint eljátszottad kockán… Eleinte a nadrágodat akarták – röhögök fel a homályosan felderengő emlékfoszlányra, bár Rognus neve hallatán kissé elszégyellem magamat. Még csak a kisujjamat sem tettem keresztbe annak érdekében, hogy ráleljek a forgatagban, de hát a törpök vidítója után… Csoda, hogy élek.
- Nem éppen. Bár örvendenék, ha a tiédhez hasonló indokok végett kerültem volna el az üzleti megbeszélésünket – mosolyodok el ismét sokat sejtetően.

m bár a mulatozásra nem akartam elmenni, hiszen nem gondoltam volna azt, hogy valóban ingyen lesz minden, ám a nem létező istennek mellém álltak. Olyat mulattam, hogy reggelre arra keltem, hogy a földön egy kisebb pocsolyában fekszem. Pont akkor, mikor horkantottam ment az orromba egy kevés víz. kinyitom a szemem, s már egészen nappal van, az emberek meg sehol. Előttem egy kecske pedig az arcomba bámul. Megnyalja a fejem, majd mekken egyet.
- Ahszany pecscahhjjáátt…tööhhhh..rüühghheees döööghh. – (Az anyát pecsáját te rühös dög) mondom, még mindig a földön fekve hason.
Ennek olyan fura szaga van! Összevonom a szemöldököm, és kinyújtom a nyelvem, hogy bele lefetyeljek a tócsába.
- Jóhl gohndolhhtam. – (Jól gondoltam) Mondom, szavim pedig a földön fekvéstől torzak, majd felülök, és a megmaradt hajamból tépegetem a sarat.
- Ez hugy. – Jelentem ki röviden, határozottan.
- Rilliiiooon, hugyot nyaltam! – Mondom, ám válasz sehonnan nem érkezik. A kecske közelebb jön, és ismét meg nyal.
- Hallod babám, itt nem lesz közösülés, jobb is ha takarodol! – Mondom neki, ám talán a szakállamra ragadt pite vonzotta nem a kecses testem.
Felállok, és arrébb toszogálom a kecskét, aki erre nyekegni kezd. Megjeleni Ronan, ki elviszi a partnerem.
- Hééé!! – Örvendek meg neki. Fejemhez kapok, és fájlalom, majd a maradék pitét is lesöpröm. Ronan eltűnik, majd röviddel uránna egy innivalóval tér vissza. Beleszagolok, remélem Tusak az. Bele iszom, majd elfintorodom.
- Meg akarsz mérgezni? – Kérdezem, de lehúzom, azért valóban jót tesz, de nekem sert adjanak. Majd segít nekem eljutni aból be is.
- Mééé? Megvúút a kecske? – Nevetek hörögve fel. Nem tudom hogy a rozsdás kemencébe jött ide a szerelem, ám legyen. Bizonyosan megvúút néki valaki. Egészségére. Én remélem huncutkodtam, ám abban az esetben a fenekemre keltek volna.
- Nem. – Jelentem ki határozottan.
- De azt se tudom jelenleg, mi történt szóóval.. – Vonom meg a vállam.
- Na de hun a cipőm? – Kérdem, majd pici lábamra nézek.

“Any new beginning is forged from the shards of the past, not from the abandonment of the past.

- Borostyán szeme mindég figyel… ősz haja akár a téli lepel… Ó, te jóságos istenek, mi ez a fertelmes bűz… - halkan nyöszörögve térek a tudatomhoz, noha arra még nem érzek magamban erőt, hogy felnyissam a szemeimet. Ellenben a mellettem nyugvó meleg, kerekded alakhoz bújok a lényemet átható hűvös elől menekülvén, elégedett hümmentéssel szorítva az ölelésemen. Egészen addig a momentumig, amíg a karom alatt pihegő jó ízzel fel nem röffen.
Hihetetlen gyorsasággal pattannak fel a szemhéjaim a nem várt hangeffektus okán, s mihelyt rádöbbenek, hogy egy mocskos, sártól bűzlő malacot ölelgetek, jóformán elsápadok és fordultamban ki is adom a gyomrom tartalmát. Tahrovin szerelmére, mi a fészkes, sárkánypikkelyes, trollbűzös jó istenek nyila történt?!
A számat fintorgó arckifejezéssel megtörölve tekintek körbe a szénával kipárnázott disznó-ólon, amely a dolgok tükrében úgy fest, az éjszakai szállásomként funkcionált… Egek, nem kellett volna elfogadnom azt a ki tudja miféle löttyöt a törpéktől. Átkozott aprónépek és a fertelmes kotyvalékaik, meg ez az undok fejfájás!
- Most mit nézel olyan megvetően, te malacka? Még a végén sültet találok belőled csinálni – öltöm ki rá a nyelvemet duzzogva, majd nagy nehézségek árán felkászálódok a kosztengerből. Bizonytalan lábakon támolygok el az ajtóig, melynek keretébe kapaszkodva, hunyorogva nézek végig a hajnali fényekben fürdő környezetemen.
Akárha egy sárkány tombolt volna egész éjszaka; az asztalok felborítva, az egykor rajtuk nyugvó maradék étkek-italok a földet gyarapítva… Jó néhányan az istálló környékén horkolnak, megint mások kifacsarodottan az asztalok és székek fogságában. Némi megrökönyödéssel ismerek rá Nykonra az egyik kisebb, alig pislákoló tűz mellett, odébb pedig Daldram úrra, amint egy jó adag bizonytalan eredetű tócsa mellett húzza a lóbőrt egy kecske társaságában… Ó, fúj...
Kíváncsi lennék, Ron cimbora merre kódorgott, azonban a bensőmből feltörő hatalmas ásítás arra igyekszik a maga állkapocs-szaggató voltában utalni, hogy még közel sem állok készen ennek a kiderítésére, vagy a nap megkezdésére. Így hát végül vállat vonva fordulok vissza a hajnali csípős hideghez képesti viszonylagos melegbe, majd kuckózok vissza a szénakazlamba.
Micsoda megveszekedett új esztendő!

osem gondoltam volna, hogy drága barátosném fog ebben a játékban végleg kivégezni. Amint behajította a kockát, ami szerencsés módon még az asztal szélén megállt, de szerencsétlenül felfordult az egyest mutató fele, ott tudtam, hogy véget ért számomra a játék. Undorodva bámultam a saját, utoljára megmaradt pohárnyi vidítómra. Ha most Bronnak a két kezével is kell majd elrángatnia a székről az ágyamba, akkor is megiszom, ha törik, ha szakad. Minden erőmmel rákoncentráltam a jobb karom izmaira, hogy feltudjam emelni az ölemből. Percekbe telt mire rámarkoltam a pohárra, és egy határozott, kivégző mozdulattal lehúztam azt.
Utána már csak képek maradtak fent. Ahogy a fiatal lány, akit leitattam, a csuhást támogatva kérdezett valamit tőlem, de a tudatomig már nem jutottak el a szavai, ezért serényen bólogattam… Bron eltűnt mellőlem… én nagy nehezen felálltam és rájöttem, hogy a mellettünk lévő gesztenyefát már jó rég nem locsolta meg senki, így saját kézbe vettem az irányítást… mire a fához értem, és beteljesítettem életem célját, miszerint a fa most már új erőre kaphat a beadott tápanyaggal, mintha derengeni kezdett volna a horizont mentén a nap fénye… Bron eközben valamikor visszatért hozzám, fogalmam se volt mióta figyelt… aztán felkarolt… és az utolsó emlékem, mielőtt teljesen elnyelt volna a sötétség, hogy az ágyam pihe-puha párnáiban feküdtem, és azon morfondíroztam, vajon a bárd az ólban még mindig molesztálja azokat a malacokat litániákat énekelve nekik?...

//Hatalmas élmény volt, már most várom a kövit   //