Asztalok

Tulveron Krónikái :: Korall Vendégház

@Aiken Hackney && Deedra  ☾

Megvirradt a reggel. Talán régen ittam ennyit, és fogalmam sincs hogyan is lett vége az egésznek. Arra pedig végképp képtelen vagyok vissza emlékezni, hogyan is keveredtem újra ide.
Másnak a buli után látszott, hogy a csaposnak volt dolga. Viszont nekem szükségem volt egy reggelire, ami tán már ebéd is. És egy teára, ami jót tesz a lüktető fejemnek. Ilyenkor egy jó zsíros kaja, remélem jót fog tenni.

Leérve kérem is a finomságokat, s szinte az ulront is úgy dobom. Reményeim szerint Aiken is meglel engem itt, és meg tudjuk beszélni, hogyan tovább. Miért jöttem vele? Remek kérdés, hiszen az eddigi lépéseim még nem voltak szerencsések vele. De annál jobban élvezem. Nem kellek a csirkéket etetni, nem varrom meg a halászhálót, s nyugalmam van. Apám bizonyosan utánam fog majd küldeni valakit, de erről útitársamnak nem is kell tudnia.
Én se tudom, hogy ki ő mi ő, csak azt tudom, hogy megmentett. Azt tudom, hogy tanulni akarok mellette, s azt tudom, hogy meg győzhetem, hogy ne hagyjon itt ma.
Kikaptam az ételt, s jól esően kóstolok bele, s a tea is kellemesen át jár. Olyan furcsa, hogy ekkora a csend még itt, tegnapihoz képest.  

“Spring is nature's way of saying, 'Let's Party!"

- Te mégis… hkk... miht csinálsz? - teszem fel a sok ulront érő kérdést elnyűtt orrhangon, miközben zavarodott, egyben lenyűgözött arckifejezéssel szemlélem az ezüst üstökű vetkőző mutatványát. Inkább megrázom a fejemet, akárha egy álomképet igyekeznék kitessékelni belőle, majd a felénk lépő Renre emelem a pillantásomat.
- Te vagy a nehezebbik… - dünnyögöm, persze a segítő szándéka ellen nem ágálok, főként, mert ténylegesen szükségem van rá a talpra keveredéshez. S amíg a nyakába kapaszkodok fél karral, próbálok odafigyelni arra, miről beszélnek a Csalogányommal. Nem állíthatnám, hogy mindent értek, de egy valamiben biztos vagyok…
- Velünk jössz és alszol – bököm ki ellenvetést nem tűrő hangon. Vagyis két dologban vagyok biztos. - És nem tudom levenni a kezem – jelentem ki a tényállást, miszerint már rákapaszkodtam a támaszomra, s mintha visszaút nem létezne, képtelen vagyok lekecmeregni róla. Mióta ilyen kocsonyásak és egyben végtelenül elnehezültek a végtagjaim? Ki tudja, mindenesetre útnak indulunk a szobám vagy szobáink irányába.
- Tudtam, hogy így lesz. Fogadnom kellett volna – vigyorgok rá bohókásan, kimért lassúsággal szelve felfelé a lépcsőfokokat. - A folyosó végi szoba hkk az enyém. Balra – osztom meg velük a tényt, amíg még képes vagyok értelmes gondolatokat megfogalmazni s azokat szavakba önteni. - Gyertek hozzánk, nagy ágyat kaptam – ásítok bele az ajánlatomba, s amennyiben élnek vele, komoly erőfeszítések árán beengedem őket a helyiségbe, ami ha nem is a legcicomásabb, az ágy valóban terebélyes. Kellő logisztikával négyen is megférünk rajta, de hogy ki hol dől ki végül, nem várom meg, hanem elfekszek az ágyamon úgy, ahogy vagyok, s momentumok múltán már el is nyom az alkoholgőzös álom.

“Spring is nature's way of saying, 'Let's Party!"

Felkuncogok Ezüstke lelkes tósztjára, amit a köpenyétől való heves megszabadulása és vajmi számomra kiérthetetlen motyogás zárásaként engedett az asztaltársaságunk körébe. Megemelem felé az egyik üres poharamat, melyet a következő momentumban kis híján reflexből el is hajítok, amint Rognus felénk célozza a sajátját. Ösztönösen húzom be a nyakamat, ám zilált, keszekuszán álló tincseimen még így is megérzem a szerencsétlen alkalmatosság szelét.
- A Holdanyácska szerelmére, én mégis miről tehetek? - kérem ki magamnak inkább megszeppenve, mint felháborodva, ugyanis az utóbbihoz energia kéne, amely minden egyes legurított felessel egyre nagyobb lelkesedéssel folyik ki a pórusaimon keresztül. Habár a szék hajigálásához lenne egy-két szavam, bölcsebbnek találom a hallgatást, és a feltörekedni kívánó vigyorom elkendőzését.
- Hogy mondod? Holmi halottakhoz hasonlítgatod ezt a csodát? - fordulok vissza Renhez - ki túlontúl józan a kompániánk átlagához viszonyítva -, egyre ügyetlenebb mozdulatokkal mutatva végig magamon. - Egye fene, elnézem neked meg annak az arcátlanul széles mosolyodnak – legyintek könnyelműen, elvigyorodva magam is, persze az ünneprontó képében megint csak Ezüstke tetszeleg, aki legnagyobb döbbenetemre velem akarja megitatni a balul sikerült dobását.
- Na, aztán jól megmutattad, miként kell dobni! - csattanok fel, ám mit lehet tenni, nagyot sóhajtva s az orrom alatt morgolódva kezdem sorban ledönteni a feleseket, amelyeknek az ízét már nem is érzem, pusztán a marást, ami kegyetlenül ostromolja a torkomat és a gyomromat. - Ó, hogy ezért mennyire foglak utálni – nyögök fel kelletlenül, miközben felpillantok rá a kínjaim közül, s látva, ahogyan érzéssel képen locsolja magát, rögvest megszépül az estém illetőleg a másnap gondolata.
- Pfff, látnod kellett volna magadat! - nevetek fel erőtlenül, mielőtt az asztalra könyökölve – vagy inkább félig ráfeküdve – figyelném tovább a játék végének alakulását. Hárman maradtak versenyben, s Deedra ismeretlen cimborája jóformán a semmiből megkerülve lép hozzám bizalmasan.
- Úgy nézek én ki, mint aki hkk… búsul? - egyenesedek fel megemelt szemöldökökkel. - Igazán szívhez szóló az aggodalmad, uram, ám szükségtelen – legyintem le, valahol, a mélyen eltemetett józanságomban feléledő gyanakvással, de miként el vagyok ázva, akár a székem háttámláján nyugvó zekém, nem tulajdonítok túl sok figyelmet a furcsaságnak. Lássuk be, már a versenyre is egészen nehezen tudok koncentrálni, minden lepergő másodperccel egyre inkább keringeni kezdenek a köröttem helyezkedő alakok és tárgyak, másrészt erőteljesen tartanom kell magamat ahhoz, ne rókázzam le az asztalt vagy bárki, aki túlzott közelségben akad hozzám.
Szóval, a legközelebbi, mire felfigyelek, az a Csalogányom buja hangja, melyre rendkívül elmés nevetésfoszlánnyal és mosollyal válaszolok. Aztán képszakadás, és valamiért azon kezdek ügyködni, hogy felkecmeredjek a helyemről, közben Rentől várva holmi istenek erejével felérő áldást. Fogalmam sincs, mit akarok tőle.
- Ki nyert? - bököm közbe a kérdésemet, bármiről is legyen éppenséggel szó.